Szent és pro­fán fé­nyek a vá­ros­ban

A Te ar­co­dat ke­re­sem – sum­máz­hat­nék né­hány sze­szé­lye­sen szép pé­csi nap után a Mű­vé­sze­tek és Iro­da­lom Há­zá­ban ren­de­zett ki­ál­lí­tás cí­mé­vel, hi­szen lép­ten-nyo­mon utol­ér­tek a szak­rá­lis él­mé­nyek, s ké­zen fog­va ve­zet­tek az ég fe­lé. Az egy­ház­ze­nei fesz­ti­vál ide­je alatt pap­szen­te­lést tar­tot­tak a szé­kes­egy­ház­ban, új­mi­sé­re hí­vott a gyár­vá­ro­si temp­lom ha­rang­ja, s a har­minc­öt éves Pé­csi Nyá­ri Szín­ház egyik pro­duk­ci­ó­já­nak is tap­sol­hat­tunk a hűs éj­sza­ká­ban. Mind­eköz­ben pe­dig szün­te­le­nül ke­res­tük Nagy La­jos ki­rály, Janus Pan­no­ni­us, Ba­bits, a Zsolnayak, Kodolányi, Weöres Sán­dor, Takáts Gyu­la, Várkonyi Nán­dor, Martyn Fe­renc, Victor Vasarely, Csor­ba Győ­ző és Tüs­kés Ti­bor lá­ba nyo­mát. Azt a gaz­dag szel­le­mi kö­ze­get, amely nél­kül nincs vá­ros, nincs iro­da­lom és mű­vé­szet. Hogy is ír­ta a re­ne­szánsz pé­csi püs­pök Pan­nó­nia di­csé­re­te cí­mű epig­ram­má­já­ban? „Ed­dig Itá­lia föld­jén ter­met­tek csak a köny­vek, / S most Pan­nó­nia is ont­ja a szép da­lo­kat. / Sok­ra be­csül­nek már, a ha­zám is büsz­ke le­het rám, / Szel­le­mem egy­re di­csőbb, s ál­ta­la hí­res e föld!”

Ami­ről egy táj­ház be­szél

A nyelv­újí­tó Ka­zin­czy Fe­renc, ami­kor sá­tor­al­ja­új­he­lyi vi­rág­ko­rá­ban a ha­zai is­ko­la­ügy­ben pa­pír­ra ve­tet­te so­ra­it, a hely­is­me­ret fon­tos­sá­gát is hang­sú­lyoz­ta. A szü­lő­föld, az eu­ró­pa­i­ság össze­kap­cso­lá­sá­ban ma sem te­he­tünk mást, hi­szen az új és újabb nem­ze­dé­kek­nek is tud­ni­uk kell, hogy azért va­gyunk a vi­lá­gon, „hogy va­la­hol ott­hon le­gyünk ben­ne” – amint Ta­má­si Áron hir­de­ti…

Fo­ga­dó-sze­re­tet­tel tá­rult meg Balatonakali táj­mú­ze­u­má­nak ka­pu­ja, a tár­gyi és szel­le­mi kul­tú­ra ér­té­ke­it be­mu­ta­tó há­zé, amely a ma­gyar ten­ger észa­ki tér­sé­gét hoz­za lé­lek-kö­zel­be: a né­pi men­ta­li­tást, a gaz­dál­ko­dást, az épít­ke­zést, a nép­mű­vé­sze­tet, és nem utol­só­sor­ban a val­lá­sos éle­tet. A ka­put nyi­tó gaz­da: Limbacher Gá­bor mú­ze­um­igaz­ga­tó, nép­rajz­ku­ta­tó fo­gad. ő en­nek a gyűj­te­mény­nek szor­gos „ki­gon­do­ló­ja”, és fe­le­sé­ge, Len­gyel Ág­nes, a szak­mai-szel­le­mi társ. Ka­zin­czy alig­ha­nem kö­szö­nő szép­le­ve­let ír­na ne­kik, lát­va a gaz­dag, foly­ton gya­ra­po­dó gyűj­te­ményt.