Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a jó fényképeket nem is emberek, hanem gépek készítik. Manapság, túlzottan technikai világunkban gyakran hallunk olyan kifejezéseket, mint digitalizálás, megapixel, optikai zoom, s mintha elveszne mögöttük az ember. Legtöbbször azt sem tudjuk, ki a képek készítője, ki nyomja meg idejében az exponálógombot. Az internet a sokezernyi fotóval, megosztásokkal gyakran teszi névtelenné az alkotókat. A fotózás nemcsak azt jelenti, hogy néha kattan egy-egy fényképezőgép, hanem azt is, hogy a riporter állandóan keresi a témát, a momentumot. Ez már nem pusztán hobbi, hanem életforma.

„Szobor lettél, nagy változás” – szólalt meg az új dal, amelyet Bereményi Géza írt barátja és alkotótársa a 2009-ben elhunyt Cseh Tamás szoboravatására. Talán sokan meglepve olvassák, hogy a gitáros énekes alakját bronzba öntette a főváros. A terv tavaly született meg, s az elképzelés – joggal – már akkor sokak számára aránytévesztésnek tűnt.

Zöld, de kissé már sárgulni kezdő oázis a főváros kőrengetegében. Az aszály itt sem múlt el nyomtalanul, a levelek már augusztus derekán hullani kezdtek, zöld fű csak az öntözött részeken maradt, és amikor szeptember 2-án reggel elmentem a ginkgó mellett, zöld levelein itt-ott már sárgás futtatás látszott, előjeleként annak az időnek, amikor az egész fa citromsárga ruhában fog pompázni. Kék volt az ég, de a napsugarak már csak langyosan melegítettek, a reggel pedig kifejezetten hűvös volt. Az egyik nagy tisztás közepén zöld küllő ült a földön, és kemény csőrével lyukat vésett a talajba. Főleg hangyákkal él, most is őket kereste, de míg tavasszal teljesen eltűnt a fűben, most a kiégett tisztáson messziről látszott. Megálltam, hogy figyeljem egy kicsit, de nem volt szerencsém, egy férfi jött arra, mire a harkály hangos „klüklü- klü-klü” kiáltással elrepült.

Arany János Epilogus című költeményének kezdősorai jutottak eszembe, melyeket sokan ismerhetnek: „Az életet már megjártam. / Többnyire csak gyalog jártam, / Gyalog bizon’… / Legfölebb ha omnibuszon. // Láttam sok kevély fogatot, / Fényes tengelyt, cifra bakot: / S egy a lelkem! / Soha meg se’ irigyeltem.” Akkoriban persze még nem furikáztak automobilokkal az emberek, csak később lett a négykerekű jármű státuszszimbólum, ma meg már szinte el sem tudjuk képzelni az életünket nélküle.