Szerzetesség és liturgia

A bizánci művészet egyik fontos témája az úgynevezett hetoimaszia: számos itáliai templom mozaikjain is feltűnik az üres trón, rajta többnyire egy egyszerű kereszttel vagy más Krisztus-szimbólummal.

Az üres trónus a liturgiát ünneplő keresztény közösség fókusza. Istentiszteletünkben a titokzatosan, de nem kevésbé valóságosan jelen lévő Krisztust ünnepeljük. Ezt jelképezi a trónuson a kereszt. Pünkösd óta az egyház elfogadja, hogy Jézus egyszerre van itt és most, közöttünk, és egyszerre hiányzik is. Eljövendő. Íme a titok: a Feltámadott jelenléte abban a közösségben, amelyre önmagát bízta pünkösd ünnepén, de amelynek azt az ígéretet is tette, hogy az idők végezetén dicsőségben fog eljönni.

Görögkatolikus lelkiség

„Oltalmad alá sietnek, Szűz Mária, híveid” – énekeljük nemcsak olyankor, amikor az október elsejei búcsúra zarándokolunk Máriapócsra, hanem az esztendő folyamán számtalan más alkalommal is. Tesszük ezt annak tudatában, hogy mindennap szükségünk van az Istenszülő oltalmazó segítségére. A Szentírás kinyilatkoztatott – tehát tévedhetetlenül biztos – tanítása alapján tudjuk, hogy egyetlen közbenjárónk van: Jézus Krisztus (1Tim 2,5–6). Ámde a kinyilatkoztatás másik – ugyanilyen fontos – forrása, a Szenthagyomány kezdettől fogva igazolja, hogy létezik a szentek közbenjárása is. Közülük pedig különösen kiemelkedik Máriáé, aki a leghathatósabb, legbiztosabb, leghatékonyabb közbenjárónk szent Fiánál.

A hét szentje
Október 5.

II. János Pál pápa, amikor 1980-ban boldoggá avatta Bartolo Longót, Mária emberének nevezte. Az olasz férfi ötven évig dolgozott – ahogyan ő mondta – „a Hölgyéért”. Ám nagyon nagy utat járt be addig, amíg e missziót elkezdte.

Jómódú polgári családba született, Latianóban, 1841. február 11-én. Keresztény szellemben nevelték, de miután tízévesen elveszítette édesanyját, lassan eltávolodott a hittől. A Nápolyi Egyetem jogi karán tanult. Barátaival egyre jobban belemerült a kor világnézeti vitáiba – antiklerikális tüntetéseken és spiritiszta szeánszokon vett részt. Bartolo idővel elkötelezte magát egy sátánista szekta mellett, a közösség papja lett. Az elkövetkezendő években rítusok bemutatásával és egyházellenes tevékenységgel gyakorolta sátánista papságát, és sokakra volt hatással. A szertartások megkövetelték a teljes böjtölést, és komoly pszichés megterhelést is jelentettek. Bartolo végül fizikailag és lelkileg is megbetegedett.