Közel a távol, a
mélység magasság. Nincs
titok rejtve. Fény derül
minden percre, órára,
mikor a Bárány
trónjára ül

Kezdetben volt a film, melynek köszönhetően milliók számára vált jelentéstelivé az autizmus – addig jobbára csak a szakemberek és a közvetlenül érintettek körében ismert – fogalma. Az Esőember (Rain Man, 1988) szíven találta a nézőket; az átlagon felüli hatás elsősorban Dustin Hoffman alakításának volt köszönhető. A filmben főszerepet kapott az akkor még ifjú titán korát élő Tom Cruise is. Kettejük közül aztán nem ő kapott Oscar-díjat közreműködéséért, de nem valószínű, hogy bárkit is ez ébresztett rá – legyünk finom szavúak – , hogy a két úriember nem azonos súlycsoportban játszik.

Kezdetben volt hát a film, majd két évtizeddel később, 2008-ban a londoni West Enden, az Apollo Theatre-ben bemutatták a történet színpadi változatát, Dan Gordon munkáját. Aztán meglehetős gyorsasággal, az Orlai Produkciós Irodának köszönhetően Magyarországra is megérkezett a színmű: idén június 25-én játszották először, Anger Zsolt rendezésében, a pesti Belvárosi Színházban.

Interjú Rajkai Zoltánnal

„Nem én vagyok az építőkocka a legóban, hanem én rakom össze az építőkockákat” – mondja az alakításról a negyvennégy éves Rajkai Zoltán, a budapesti Katona József Színház művésze, népszerű film- és szinkronszínész. A nyár nagy részét tudatosan a családjával töltötte, de ősszel már számos új előadás, próba várja: az egyik bemutató a magyarok kivándorlásának „örökzöld” jelenségét járja körül.

– Amióta a négy gyerekem megszületett, a nyár számomra színházmentes. Nagyon nehéz dolga van a családomnak, hiszen előfordul, hogy egy hónapban akár huszonnyolc-harminc este nem vagyok otthon. Amúgy az egész év olyan pörgős, annyira le vagyok terhelve, hogy nyárra – tréfásan fogalmazva – háromoldali színpadundorom támad. A megélhetésért nyáron is vállalok szinkronizálást, de próbálom megválogatni, és ezeket a heteket koncentráltan a családdal tölteni. Filmet vállalnék, mert nagyon szeretek forgatni, de az utóbbi években kevés készült, így az ember örül a lehetőségnek, mint ahogy idén nyáron is kaptam két felkérést.

Beszélgetés a zenéről Kürthy Andrással

Bő két évtizede tart hol szorosabb, hol lazább művészi-szakmai kapcsolata a Kolozsvári Magyar Operával; ma is visszatérő vendég az erdélyi társulatnál. Rendezett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, Pekingben, Kuvaitvárosban, az utóbbi időkben pedig a Gödöllői Királyi Kastély Barokk Színházában. Koncerteket és fesztivált szervezett, dolgozott a „három tenorral”, nemzetközi énekversenyek zsűritagjának hívják… Jelenleg román színházak meghívásainak tesz eleget. Kürthy András életét, pályafutását meghatározza, áthatja a zene. Tiszta, hagyománytisztelő művészi ideáját egyszerűen így foglalhatnánk össze: közvetítői szerepet vállalt. Összeköt, közeget hoz létre, kapcsolatot teremt az alkotó, a mű és a néző-hallgató között.

– A kulturális szervezés menet közben adódott ahhoz, amit eredetileg elképzeltem, alapvetően ugyanis mindig rendezőnek készültem. Operaházi működésem kapcsán az akkori igazgatótól, Petrovics Emiltől kaptam a főtitkári megbízást, majd ebből lett a műsorigazgatás. Ez a feladatkör olyan kapcsolatokat hozott számomra, amelyek a szervezői vonalat erősítették az életemben. Amikor elvállaltam, mondtam Petrovics Emilnek, hogy remélem, hasznosan és eredményesen tevékenykedhetek ebben a szerepkörben, de legfeljebb két évadon át, mert fő célom továbbra is a rendezés marad.

Berzsenyi Dániel emlékezete

Nikla apró település Marcali közelében, ám ha szeretnénk „Dani uraság” mai vendégei lenni, somogyországi barangolásunkon mindenképpen térjünk be az emlékmúzeumba, ahol az ország legidősebb, 1954-ben rendezett állandó kiállítása látható. 1804-től harminckét éven át volt a niklai kúria ura Berzsenyi Dániel, a felvilágosodás korának jeles költője, akinek életművét „Örökségünk – Somogyország Kincse” kitüntető címmel ismerte el a megyei közgyűlés. A klasszicista épület kertjében rózsák veszik körül a niklai remeteként vagy somogyi Diogenészként emlegetett költő mellszobrát, s csak a park öreg fái tudnának mesélni arról, kik fordultak meg e birtokon, s hány vers született az árnyas lombok alatt. Legendák őrzői a szobák, s minden bizonnyal a lélek gyötrelmeiről is mesélhetnének az ódon falak, hiszen Kölcsey maró gúnnyal fogant kritikája örökre fogó tintaként hagyta ott nyomát a költőtárs életén, közérzetén. Kazinczy sem állt ki egyértelműen mellette, csak a kritika élét próbálta meg csökkenteni némiképp. Nem véletlen hát a visszavonulás, a depresszió, a remetelét…

A szex hálás filmtéma: izgalmas, mindenkit érint, s ha leplezetlenül ábrázolják, mindig botrányt okoz. Kérdés, hogy manapság, amikor már a „mindent megmutatni” explicit naturalizmusát sem védi semmilyen tabu, mivel kelthet szenzációt egy szexualitásról szóló film. Leginkább a mértéktelen élvezethajszolás lelki következményeinek kíméletlen lajstromba vételével. A hazai mozikban a nyárutón landoló Túl a csillogáson és A szenvedély királya bátran vagy kissé félszegen, de egyaránt ezt teszi.

Első ránézésre mi sem aktuálisabb: a közel-keleti konfliktus eszkalálódásának és az acélember idei moziba repülésének idején izgalmasnak tűnik egy olyan film, mely e két témát már címében is merészen ötvözi. A kurd származású svéd Karzan Kader első nagyjátékfilmje, a Barátunk, Superman azonban szociológiai látlelet vagy háborús dráma helyett mást, többet ad: két gyermek elbájoló, egyben megrendítő történetét.