Életre nyíló zárójelek között

 

Legújabb könyve az édesapja előtti tisztelgés, vagy a politika, az irodalmi „trend”, a téma fájdalmas aktualitása kényszerítette ki a megírását?

– Ez a kisebb regény (mert kisregénynek nem nevezném) egy nem várt gyerek. A Balatonnál elfelejtettem kikapcsolni a mobilomat; felhívtak a történeti hivatalból. Már teljesen el is felejtettem, nem tudtam, hogy apámról egy komoly anyag van náluk. Bementem. A könyv először egy kötelező tisztelgésnek indult, nem is hittem, hogy öt fejezetnél több lesz belőle. Aztán belobbant, és elragadott magával az a konok monotónia, ami ezekben a sűrűn gépelt jelentésekben van; a rendőri világ és apám sorsa… Az ő becsületének mindenképpen tartoztam ezzel a könyvvel. De úgy tartom, hogy a Por is az apám könyve, a családunk, Szeged és egy nemzedék regénye. A Bartók kapcsán már elindult bennem egy újabb könyv, de az Apám megírását nem tudtam megkerülni. Ennek meg kellett születnie. Más kérdés, hogy nem volt kiadója, kettő is pedig szerettek engem és a munkáimat visszautasította. A vidéki keresztény középosztály igazsága nem kell senkinek ebben az országban. Ma mindenki a (vidéki) középosztály nevében érzi magát felhatalmazva arra, hogy a népért, a nemzetért tegyen, mégsem kell. Végül megtaláltam a L’Harmattant. Pontosan tudom, hogy minden a Jóisten munkája. Mi mindent csak elfogadunk. Örülhetünk, hogy egyáltalán a szolgálatra méltat. Miénk a munka, Istené a dicsőség.

Belekapaszkodnék e gondolatba. Idézet a könyvből: „Akkoriban több besúgó volt a templomban, mint hívő. Néha a nővérem elájult a tömjénfüsttől igen erős hatással volt rá, pedig nem volt ördög. Az ördög az bennem bujkált, mert 1955-ben, amikor apukám még igazgató volt, leírtam volt már a »Por«-ban a porba, hogy egy semmiségért kiűzött a rókusi templomból egy buta pap, elültetve ezzel lelkemben előbb a félelem, aztán a harag, aztán a papi rend, majd a Jóisten elleni hiábavaló, de majd másfél évtizedig tartó lázadásom magvát. Jelentem. Mást se csinálok.”

– Igen, az anyaszentegyházam elfelejtett nevelni. Azzal, hogy ötévesen templomba jártam, tulajdonképpen a szüleim állásával játszottam. Akkoriban tilos volt tanítóknak, tanároknak, pláne iskolaigazgatóknak templomba menni; figyelték is őket. Gyerekként a kórusban énekeltem, a mise és az énekpróbák után pedig diafilmeket néztünk: mindenféle nevelő célzatú történeteket, meséket az adakozásról, jó és rossz gyerekekről… Mivel a nagyfiúk mindig elfoglalták a jobb helyeket, egyszer elhatároztam, hogy megelőzöm őket. Elkövettem a hibát, ami nem hiszem, hogy bűn lett volna egy ötéves gyerektől: átszaladtam az oltár előtt a sekrestyébe, és nem hajtottam térdet. Észrevette a plébános. Nem volt jó pedagógus, mert kiűzött a templomból, de úgy, mint Jézus a kufárokat. Nagy törést okozott, fölborult bennem akkor a világ. Szégyen, bűntudat, harag lett az eredménye. Ez a kisgyerek felnőve szembefordult az egyházzal, szinte dühödt materialista lett. Nem szégyellem bevallani, voltam anyaghívő is, pedig az anyagnak nincs szüksége arra, hogy higgyenek benne. „Hiszem, mert lehetetlen” Tertullianusig eljutni azért nem volt akármi. Sok-sok idő telt el, több vallást megismertem, főleg a buddhizmusban, a taoizmusban mélyültem el…

Egyik jegyzetében említi, hogy „fordított Xavéri Szent Ferencként”, Keletről hozta vissza ide a hitét…

– Így van. Xavéri Szent Ferenc személye mindig is vonzott. Mély hite, energiája, szolgálata, amely elvitte Ceylonig (Srí Lankáig). Otthagyott egy közösséget, aztán ment tovább Japánba, ott is hagyott egy közösséget. (Tudunk Miki Szent Pál és társainak vértanúságáról…) Még tovább akart menni, egy szigetre volt már csak Kínától, amikor megbetegedett; a szolgája is elhagyta, egyedül halt meg. Az utolsó órájáról nagyon szeretnék egyszer legalább egy novellát írni, úgy harminc éve: hogyan imádkozott, kikre gondolt? Napi imáinkban elmondjuk, hogy „mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek”, de úgy látszik, ebből a szempontból nem vagyok elég jó katolikus. Ahogy az Apám című regényben, a gyerek megbocsájt a besúgóknak, de a felnőtt nem. Miközben az ember számára legfontosabb a szeretet és a megbocsájtás. De most egy kicsit elkalandoztam…

Visszakanyarodnék egy pillanatra az említett törésre, mert rávilágít arra, hogy egy lelkipásztornak, az egyháznak milyen nagy a felelőssége ezen a téren, a „megtartásban” is…

– Volt egy pásztor, aki nem vigyázott a fekete bárányra, sőt elűzte a nyájból. Nagyon nehéz volt visszatalálnom, de egy barátném, Kemenczky Judit költő, festő, misztikus, nem mellesleg Hildegard von Bingen magyar fordítója segített ebben. Ő egyszer azt mondta: „Feri, elég volt a dumából, életgyónást kell végezned!” Fogott, és elvitt a Pasaréti téri ferencesekhez, ahova járt, és ajánlott számomra egy papot lelkiatyának. Két évig jártam külön bibliaórákra, lelki beszélgetésekre. Franciaországban, Angliában, Amerikában, mindenhol elmentem a katolikus templomokba. Azon gondolkodtam, milyen dolog az, hogy külföldön mindig bementem az Isten házába, még gyóntam is, franciául, holott elsőáldozó sem voltam… Visszás helyzet volt, amit lelkileg helyre kellett tennem. Judit utolsó korszakára jellemző volt félve mondom ki, hogy minden este Jézussal társalkodott, huszonnyolc kötetnyi anyaga maradt meg erről. Tehát neki köszönhettem az életgyónást. A ferenceseket pedig nagyon szeretem, ahogy a szent Ferenceket is: Assisit, Szalézit és Xavérit. A feloldozás után lelkiatyám a csuhája ujjából elővette a krizmát, és áldást mormolva fejemre tette a kezét. Ekkor történt meg az elsőáldozásom. Azt mondta: „Feri, most ne siess, maradj egy kicsit!” Ültem egy félórát-órát, és valami olyan belső nyugalom, erő és fényesség szállt meg, hogy amikor kiléptem a templom kapuján, legszívesebben repülni szerettem volna. Aztán gyorsan jött a bérmálkozás is, amitől szintén féltem. Féltem, ki fognak nevetni a gyerekek, hogy mit keres ott egy kövér, öreg hippi. Dehogy nevettek ki! Hitünk felnőtt megerősítése nagyon fontos pillanat volt számomra. Azt hittem, páran leszünk, de vagy százötvenen voltunk bérmálkozók; tele a templom, nem is fért be mindenki.

Sok nevet emelhetnék ki az írásaira hivatkozva, de most csak kettőről kérdezném. Az egyik, akit gyakorta említ, Bálint Sándor…

– Nélküle a Por című nagyregényem, ami az első nagy sikerem volt, soha nem született volna meg. Az Apámban külön fejezet. Ebben leírom, hogy e gyönyörűséges, katolikus lélekre ötvenegyen voltak ráállítva. Olyan tiszta volt, mint a kristály. Megőszült kisfiú. Örömömre szolgált, hogy találkozhattam vele. Egyetemen akkor már nem taníthatott, felfüggesztett börtönbüntetést kapott a városától, amely mindent neki köszönhet. Az utolsó pillanatban jött, hogy összegyűjtse Szeged és a szegedi nagytáj néprajzát, történetét, életét. Egy igazi, mélyen hívő, nagy hatású katolikus ember volt, ezért is tették vele, amit tettek. Itt halt meg Budán, pár sarokra tőlem. A mendemonda szerint egyik tanítványa ütötte el véletlenül. Szegeden mindenki tudta, hogy Sanyi bácsi nagyothall. Odamentek hozzá, belekaroltak, és szépen átkísérték az utcán. Hát itt már nem tudták; az autó elé lépett.

A másik személy, akinek éveket és egy nagyregényt is szentelt, Bartók Béla. A korból csak hogy a zeneszerzőknél maradjunk mondjuk Dohnányi Ernő vagy Lajtha László is hasonlóan érdekes téma lehetett volna. Miért Bartók?

– Mert ő a legnagyobb. Nekünk a Jóisten benne adta meg a legnagyobb magyart. Széchenyiről Kossuth mondta ki ezt, Bartókról a világ. Megkerülhetetlen. A világ műveltségéhez, szellemi kincséhez többek között és elsősorban általa járultunk hozzá. Ahol művelt emberek élnek, és ezt a nevet kiejtik előttük, nem kell magyarázni, tudják, hogy ki ő. Persze legjobb barátja, Kodály is bőven megérdemelne egy regényt, de számomra Bartók a csúcs. Mint amikor Edmund Hillaryt megkérdezték: miért mászta meg a Csomolungmát? Mert ott volt. Röviden ennyi.

Minden délelőtt és délután ír. Említette, hogy készülő műről nem szívesen beszél. Mégis mi árulható el róla?

– Nem sok. Úgy kezdődött, hogy a regény regénye lesz, ahogy a Pornak a 3. könyv. Közben annyit változott az életem és a regény is, hogy Bartók szereplője ugyan, de ez már nem a regény regénye, hanem az életben ritkán előforduló kapcsolatról szól. Egy olyan szerelemről, amely tizenhattól tizennyolc éves koromig tartott, aztán vége lett. Az illető elment innen ötezer kilométerre, és azt sem tudtuk a másikról, él-e, hal-e. Negyven év után találkoztunk. Újra föllángolt ez az érzés, azt hiszem, Bartók miatt is. Ez a lány Bartókot vitte el magával oda messzire. Egy kicsit bele volt szerelmes, miközben velem volt. Negyven éve készültem erre a könyvre, a szerelem és a Bartók-regény együtt lángolt föl. Attól kezdve másfél évig mindennap felolvastam neki, amit írtam. Elválaszthatatlan és elvehetetlen élmény naponta együtt lenni Bartókkal, és ezt megosztani… Szóval nagy szerelem volt, aminek vége lett. Zárójel, amely negyven éve nyílt, aztán lezárult. És a regény a közben lévő külön töltött időről is mesél. Ezt a lányt egykor katolikusnak keresztelték, ma tökéletesen felmondja a protestáns etikát, de valahogy Isten nincs már benne. Nem akartam megváltoztatni, hatvan feletti embert már nehéz. Meghívtam egy székelyföldi felolvasókörutamra. Vele ellentétben én nem szeretek fellépni. Mindennap más városban jártunk. Egy panzióban laktunk, Csíksomlyó mellett… Na, ezt a történetet még el kell mondanom. Kollégám és barátom, a főszerkesztő elvitt minket a kegytemplomba. Éppen amikor felkísérte a lányt a csíksomlyói Madonnához, annak megszólalt a táskájában a telefon. (Nem említettem, hogy egy doktornőről van szó.) Kifutott a templomból. Ötezer kilométerről hívta egy főnővér: az egyik beteg nagyon rossz állapotban van, mondja meg, mit tegyenek. Elmondta, mit kell adni neki. Aztán visszament, és a szerkesztő barátomnak két mondatban elmesélte a történteket, mire ő azt mondta: „A Szűzanya üzenete volt, így ötezer kilométerről megmentett egy életet.” Hatalmas dolognak éreztem, ennek század-, ezredrészéért is könyörögnek hívők, hogy adj egy jelet. Másnap, a szokásos ebéd utáni alvásom közben elgyalogolt a kegytemplomba, ami egy norvégnak nem jelent gondot. Beállt a sorba, felment a Szűzanyához, elolvasta azt a hosszú imát, és úgy kezdett zokogni, mint a norvég eső. Visszajött, megvárta, hogy felébredjek, és megkérdezte: „Te, mondd csak, a hívők nem haragszanak azért, hogy ott sírtam, nem borítottam fel a rendet?” „Rajtad kívül ott mindenki tudta, hogy mi zajlik benned mondtam, te elzokogtad az életedet a Szűzanyának…” Ennyi. Az Új Ember olvasóinak ezt a történetet elmondhattam a készülő regényemből.

Fotó: Kőmíves András / L’Harmattan