Halál és élet vonzásában

 

Példaképe Gustav Klimt, a bécsi szecesszió vezéralakja volt. Hatása alól senki sem vonhatta ki magát. A császárvárosban az akadémizmus hívei közül sokan botrányosnak találták újszerű formanyelvét, aranyban úszó, filozofikus műveit. Schiele azonban csodálta; elsősorban a rajzaiért rajongott. Első találkozásukkor, 1907-ben meg is ajándékozták egymást munkáikkal. Klimtet lenyűgözte a fiatalember biztos és virtuóz rajzkészsége. Schiele pályája kezdetén „ezüst Klimtnek” nevezte magát.

A századelő bécsi festői világában azonban már készült utat törni egy új generáció, melynek tagjai szakítani akartak a szecesszió stíluselemeivel, például a stilizáló ornamentikával. Lassanként kibontakozott a korai expresszionizmus. Klimt hatása alól szabadulván Schiele is ebbe az irányba fordult. Ő és alkotótársai a formát új tartalmakkal és érzelmekkel akarták megtölteni. Kiemelkedik közülük Oskar Kokoschka. „Klimt gyilkosa” – írta róla egy 1911-es kritika. A budapesti kiállítás szép darabja a XX. század szakrális művészetének remek alkotása, a Veronika kendője.

Schielét elsősorban a sorskérdések foglalkoztatták: élet és halál örök körforgása műveinek gyakori témája, portréképein, de még lányaktjai szemében is felsejlik az elmúlás. E témákat nem éppen elkendőzve, nagyon is nyersen tárja a néző elé. Az erőteljes vonások, a szögletessé tett formák kissé groteszk hatást keltenek. Úgy tűnik, mintha a festő a csúnyát hangsúlyozná.

Képein a kezek, a szembeötlően hosszú, csontos ujjak szinte önálló életet élnek. A róla készült fényképeken is megfigyelhetjük ujjainak játékát; a kifejezés sajátos lehetőségeit kínálták számára. Ugyanakkor a bizánci művészet egyes elemei, a pantomimesek és a korabeli némafilmek szereplői is hatottak Schielére.

Műveinek visszatérő motívuma az anya-gyermek viszony: a születés, a halott anya vagy gyermek témái sokat foglalkoztatták. Ezzel talán anyjához fűződő problematikus kapcsolatát is próbálta feldolgozni, Marie Schiele ugyanis elégedetlen volt fia iskolai eredményeivel, pálya- és párválasztásával, illetve életmódjával. „Sokszor úgy áll velem szemben, mint idegen az idegennel szemben” – vallotta meg a művész. Döbbenetes látvány a Halott anya gyermekével című kép, mely megrázó erővel és nagy érzékenységgel ábrázolja egy csecsemő ragaszkodását sápadt, halott szülőjéhez. Mélybarna tónusok, különös, szálkás ecsetkezelés jellemzi a festményt.

A bécsi expresszionizmus egyik központi témája az ember. Schiele háromezer fennmaradt alkotásának egy része önarckép: százhetven ilyen portréja maradt ránk. A legkülönfélébb alakokban, formákban, sokszor tükör előtt állva ábrázolta magát. Kereste a helyét a világban. Önmegismerés – a látvány által. S a halállal való találkozás gondolata. Hasonmás című képén azt sugallja, hogy magunkban hordjuk a földi élet végét, az elmúlást. Remeték című nagyszabású, komor kompozícióján talán korábban elhunyt apját, esetleg mesterét, Klimtet jelenítette meg maga mellett. „Nem a szürke ég hátterében, hanem egy gyászba borult világban mozog a két test, egyedül növekedtek föl ebben a világban, szervesen sarjadtak ki a talajból, minden létező »esendőségét« ábrázolja ez a világ, és benne a két alak; egyetlen elhervadt fehér ártatlanságot lehelő rózsa képezi az ellentétét a két figura fejét ékesítő koszorúknak. (…) Szemléld ezt a két alakot úgy, mint valami Földünk alakjához hasonlatos porfelleget, amely a magasba tör, ámde erőtlenül vissza is hanyatlik nyomban” – írja Schiele Karl Reininghaus gyűjtőnek.

Életművében jelentős szerepet játszanak fiatal nőkről készített aktrajzai, krokijai, vízfestményei. A modellek beállításaival a természetességet hangsúlyozza; e képek fontos eleme az esetlegesség.

Élete utolsó időszakában, 1915-ben házasságot kötött Edith Harmsszal. Prágába költöztek, ahol Schiele bevonult katonának. A harcokban nem vett részt, a legtöbbször írnokként alkalmazták. S mindig Bécs közelében maradt a négy év folyamán. Ebből az időszakból egy-két portréja maradt fenn katonatársairól.

Tájképei közül csak néhányat mutat be a Szépművészeti Múzeum kiállítása. A Ház és fal dombos vidéken 1911-ből sötét színvilágú, baljós hangulatú alkotás; a portrémegbízások elmaradása és magánéleti problémái is rosszul érinthették Schielét a festmény készítése idején.

Isten útjai kifürkészhetetlenek a művészet területén is, sosem tudhatjuk, hogy valakinek az életművével mi a célja. Lehet, hogy időről időre a megszokottól eltérő módon, új utakon kívánja felhívni a figyelmünket élet és halál kérdéseire. Így bizonyos mondanivalók közlésére talán éppen a századelő expresszionizmusa volt a legalkalmasabb. Egon Schiele sokszor kemény, a valóságot nem takargató stílusa önmagunk és a világ bonyolult viszonyrendszerére mutat rá. E kitárulkozás szembesít bennünket a halál borzalmával, az ember kiszolgáltatottságával – nem csak az I. világháború vérzivatarában.

(A kiállítást szeptember 29-ig tekinthetik meg az érdeklődők.)

Fotó: Mészáros Ákos