Az idő ráncai

Miért? Azért, mert tudatosult bennük, hogy az égiek meghallották a fohászt: gyógyuljanak meg az összetört szívek, épüljön fel mielőbb a feleség, foganjon meg a gyerek, vegye el az Isten a borospoharat a férjtől, ne verje el a jég a termést, kerülje el a járvány a falut, a várost, s mindenkor legyen tele az istálló, a kamra. Falvak szélén, mezők, dűlők kezdetén, temetőkben, folyók partján, településhatárt jelezve és a tájékozódást segítve merednek az ég felé ezek a fogadalmi alkotások, amelyek egy része szerencsétlenség vagy baleset színhelyén áll. A forgalmasabb útszakaszok mentén, településrészeken lévők időközben megújítva köszöntik az arra érkező gyalogost vagy a mellettük villámgyorsan tovasuhanót, de sokuknál omlik a talapzat, porlik a figurális díszítés. Fénykorukban valódi ékei lehettek környezetüknek ezek az imádságra, keresztvetésre késztető keresztek, szobrok, ám az évtizedek fokozatosan alakították felületüket. Ahogy a múló idő ráncolja arcunkat, s mélyíti barázdáit bőrünkön, ahogy a tenger hullámai s a zarándoktalpak koptatják a köveket, úgy hagyja ott nyomát ezeken az alkotásokon az eső, a hó, a szél, a napsütés. A természet követelőzve figyelmeztet? Lehet. Éppen ezért volna jó, ha az arra járóban megszületne a szándék: mentsük meg, amíg lehet, hiszen – ahogy az alkotó fogalmaz – a természet kezdi visszavenni, amit az ember korábban elvett. Elvett és megformált, hogy félelmeit valahogy kompenzálja, képpel, szoborral, filmmel, síkon, térben és időben. A „fej” leveti a sémát, és múló, egyéni arcot ölt.

Ország László képzőművész felvételei idő rongálta mementókat hoznak a közelünkbe Somogyból, a Balaton-felvidékről, a Dél-Dunántúlról. Apró falvakból vagy nagyobbakból, ahol a szakralitás a mindennapok része volt. Sok helyütt mégis fátylat eresztett a tekintetekre a múló, mindent eltemető, befedő idő – olykor talán még a tettre inspiráló gondolatot is megbéklyózva. Ezért pusztul, korrodálódik évről évre a néhai mesterek keze nyomát őrző kő, ezért szomorít és kedvetlenít a látvány, hiszen kisebb-nagyobb repedések, hézagok keletkeznek a zömmel naiv szobrokon, s keresnek kiváló terepet maguknak a zuzmópárnák, mohacsomók, kopik a festék, s vele együtt a hajdani szépség. Ezért idézi némelyik felület már-már a modern kor faktúráját vagy mutatja meg kissé groteszk módon a naivan javítgatott négyzetcentimétereket. Már ahol van javítanivaló, hiszen a fotók között arra is találunk példát, hogy nem elég a restaurálás, némelyik keresztet vagy szobrot teljesen újra kellene alkotni.

A kiállító képzőművész a Somogy Megyei Kormányhivatal Galériájában először bemutatott kollekciójával emberi sorsokra fókuszál. Mária és Jézus viszonylatában hívja fel a figyelmet az anya-gyermek kapcsolatra, a tragédiára, hiszen anya temette fiát, aminél nincs szörnyűbb fájdalom. S emellett emléket állít hajdani kőfaragómestereknek, azoknak, akik egykoron felállíttatták e kereszteket, szobrokat. Ma már a legtöbb esetben névtelenség fedi őket, most mégis fejet hajtunk előttük is.

S Ország László előtt is, aki 1989 óta a Kaposvári Tanítóképző Főiskola, majd 2000-től a Kaposvári Egyetem művésztanára. Főiskolai docens, mestertanár, aki vezetett rajz és fotó tanszéket, s egy időben volt főigazgató-helyettes is. Kezdetben grafikáival aratott nagy sikereket, aztán a fotóba s az elektrográfiába szerelmesedett bele, de installációkat és animációs filmeket is készített. Mindeközben járta a vidéket, a természetet. Hiszem, hogy ezáltal közelebb került az Istenhez.

(Ország László Fejek című kiállítása szeptember elejéig várja az érdeklődőket.)