Az elfogadás dicsérete

A kacagtató alaphelyzet ezúttal Arthur és felesége, Marion (Vanessa Redgrave) több tekintetben ellentétes jelleméből fakad: az idős férfi magába zárkózó, óvatos és aggódó, az asszony viszont – elhatalmasodó betegsége ellenére – az élet örömeinek él. Például úgy, hogy az Elizabeth (Gemma Arterton) vezette helyi kórusba jár, ahol a szokásos vidám pletykálkodás mellett meglehetősen merész témaválasztású és műfajú műveket tanul. A pajzán popdaltól a rapen át a metálig ívelő repertoár természetesen a legkevésbé sem fekszik Arthurnak, és bizony a néző is kényelmetlenül fészkelődik egy-egy előadás láttán. Kínos? Nevetséges? Bizony, kapuzárási pánikot és időskori túlkompenzálást gyanítva figyeljük az önfeledten ugráló időseket, de hiába, Marion oda szeretne tartozni, így segíteni kell neki, hogy eljárhasson a próbákra.

 

A film tehát kissé együgyűen indul, ám hamarosan sokkal súlyosabb problémákkal kerül szembe hősünk, s bár kicsit ügyetlen a dráma, mondvacsinált a konfliktus és rózsaszín a lezárás, a Dal Marionnak könnyedén, különösebb lelki karcolásokat nem okozva mesél az elfogadás nehézségeiről és örömeiről. Arthur végül derűsen megbékél sorsával. És mi megbékélünk-e a rappelő nagypapákkal?