A magzatkorban elhunyt gyermekek kegyeleti helye Dusnokon A dusnoki temetőben október 12-én megáldották és átadták az imádkozni vágyóknak a magzatkorban elhunyt kisgyermekek kegyeleti helyét.

Háromméteres kopjafáját Frank Nándor népművész faragta, aki már sok értékes alkotással gazdagította a települést és a helyi egyházközséget. Nándi bácsi és felesége, Katica (képünkön) mind a hat gyermekét magzati korban veszítette el, egyikük sem tudott élve megszületni. A házaspár nevükön nevezte és Isten szeretetébe helyezte korán elhunyt gyermekeit. Most ezek a nevek is ott sorakoznak a kopjafa alján, a többivel együtt, amelyek az elhunyt kisgyermekeket szimbolizálják. A kopjafán lévő díszítések között látható a kereszt, a sebzett szív, az ártatlanságot jelképező liliom és a győzelemre utaló babérág. Tetején négy arc helyezkedik el: a töviskoronás Krisztusé, s egy család három tagjának – az apának, az anyának és egy gyermeknek – a vonásai.

Szeptember végén láttam utoljára. Mint törött váza állt előttünk, amely még aranyvirágot őriz. A csángó Petrás Incze János minorita folklorista emlékülésén, az egri papnevelőben énekhangján imádkozott, amint hosszú évek óta, amikor meglelte művészi hivatásának igazi szentélyét.

Most ezt adta hírül a Keresztény Kulturális Akadémia, amelynek tagja volt: „Hosszú szenvedése végén váratlanul ért bennünket a halálhíre.” Túlságosan érzékeny volt, ki láthatott lelkének kútjába? Magánya mélyébe, ahol körülvették a halál borzalmai: szerető férje meghalt, és neki párjavesztett gerliceként kellett tovább énekelnie. Életforrása megzavarosodott, az értelem sugáríve megszakadt, hangja immár végleg elnémult.

Nézzünk be ide! – szólt hátra fivérem, s máris a bejárathoz kanyarodott kerékpárjával. Én is fékeztem, s éles ívet vettem. Pedig olyan jól gurultam, végre lefelé a Dunához, a falutól egészen a folyópartig ereszkedik az út. Olyan volt, mintha keringőt táncoltam volna. Utáltam a hegyi kapaszkodókat, de fivérem ragaszkodott hozzá. Elvégre ő kerékpáros. Én meg csak bicikliztem. Utálom a kényeskedő szavakat. Mint amilyen a kerékpár. Gyerekkoromban én biciklizni tanultam, nagy férfijárgányon, mert csak az volt; átvetettem lábam a váz alatt, s oldalt kihajolva tekertem. Még nem értem föl az ülést.

Bizonytalankodtunk, hová támasszuk a bicikliket. Talán nem illendő bevinni a temetőbe. Ha kint hagyjuk, akkor meg ellophatják. Mégis így döntöttünk. Odaláncoltuk őket a kerítéshez. Ha így is elviszik, nincs mit tenni.

Nem tudtam, ilyen szép napon miért megyünk temetőbe. Valaha itt éltünk. Nem a temetőben, hanem a faluban. Bár lehet, hogy tévedek, ha a temetőt kihagyom a faluból.