Egy pszichiáter válaszai „magányos” kérdésekre
Korunk társadalmi idegállapotában gyakori a két fogalom: magány és magányosság. Ha valaki, Krisztus az, aki az ember idejében élve azt a magányt vállalta, amely isteni és emberi természetének legbensőbb színtere. Testet öltött, de sohasem volt türelmetlen. „Mi végességünk tudatában tervezünk, megszervezzük jövőnket, hogy a fenyegető veszélyektől megóvjuk magunkat.” (Szabó Ferenc SJ) A veszélyhelyzet, az egzisztenciális bizonytalanság, a tehetetlenség vet a magányosság mélységébe? De van-e a magánynak értéke? Ezekről beszélgettem Gőgh Edit neurológus, pszichiáter doktornővel. 1978-ban Szegeden végzett, húsz éve a kunszentmártoni PSYCHO-NATURA orvosi rendelőben dolgozik. A helyi egyházközségi képviselő-testület egyik „oszlopos tagja”. Gyógyító munkája mellett az ország számtalan helyén templomokban, művelődési házakban előadásokat tart az egyetemes emberi érzésekről, élethelyzetekről, köztük a magányról, magányosságról.
– Napjainkban egyre több a magányos. Látszat ez vagy valóság?
– Korunk velejárója. Valóság. A mai „modern” magányos a külsőbelső élet közt lévő „senki földjén” kallódó vándor. Nem formailag, hanem töltésében magányos. A századfordulón azt mondták az ilyen emberre: gyökértelen, talajtalan, ma egyszerűen csak magányos. Az, aki elveszítette vagy megszüntette a világgal és a saját belső világával való kapcsolatát. A mai ember, aki a kinti ingereket, a külsőségeket hajszolja, eltompult, elveszítette belső fogékonyságát, és belső hallását a csendre. Elfelejtett befelé fordulni. Ezzel egyidejűleg elveszítette nyitottságát a világ és a többi ember felé.
