Az irodalomnak súlya van

A 2011-es Ünnepi Könyvhét megnyitóján nem kevés humorral mondta a következőket: „Rengeteget kaptam a könyvektől: reményt, izgalmat, belső hazát, titkokat, kérdéseket, újabb kérdéseket, válaszokat, mi több, gerincsérvet is. Szóval vigyázat: az irodalom nem veszélytelen dolog, az irodalomnak súlya van.”

 

– Ez nem jelent mást, mint az írástudók felelősségét. Minden, amit írunk, eljut az emberekhez, gondolatokat ébreszt, reakciókat szül. Ráadásul ebben az időben túl voltam egy gerincbetegségen is, ezért ábrázoltam ezt így.

 

Ön októberben részt vett a frankfurti könyvvásáron, ahol Pixel című novelláskötetét mutatták be. De Ausztriában és Franciaországban is járt már íróként…

 

– Az Európai Unió szociális felolvasásain vettem részt többször. Ez azt jelenti, hogy a meghívott szerző bemutatása mellett igyekeznek kivinni őt a szokásos irodalmi közegéből. Ilyenkor választhat néhány olyan intézmény közül, ahol egyébként nem szoktak irodalmi rendezvényeket tartani, ahol nem ismerik a kortárs irodalmat. Én általában iskolákban szoktam felolvasni.

 

Hogyan lehet megértetni a kelet-európai történeteket a nyugati emberekkel?

 

– A konkrét történelmi helyzetet, díszletet lehet, hogy nem ismerik, de az események dramaturgiája tőlük sem idegen. A diktatúrát, a lefojtottságot, a kiszolgáltatottságot mindenhol ismerik. A közép-európai olvasó szinte mindent be tud azonosítani, hiszen ő is ehhez hasonló körülmények között élt. Ráadásul a cseh vagy a lengyel közönséghez sokkal közelebb áll az általam használt abszurd látásmódja. Nagyon sok rétege lehet egy írásnak, s közülük több olyan is lehet, ami azokat is megszólítja, akik más, látszólag jobb körülmények között élnek. Amikor a Vonalkód című könyvemet finnre fordították, bennem is felmerült, hogy ezt vajon érteni fogják-e. Ott mindenki jól él, mi közük lehet a kelet-európai szorongásokhoz? Aztán kiderült, hogy nagyon sok mindenre ráismertek. Ott évtizedekig nagy probléma volt az alkoholizmus, ennek következményeként pedig például a családon belüli erőszak. Az, hogy ez a történet egy másik, idegen ország társadalmi körülményei között játszódik, nem jelenti azt, hogy a lényegét nem fogják érteni. Az irodalmi ráismerés nem attól függ, hogy mennyire vagyunk otthon abban a kulturális közegben, hanem inkább attól, hogy a rátalálunk- e benne valami általános emberire, amivel azonosulni lehet. Ez alól lehet, hogy az Akvárium című regényem látszólag kivétel, mert ehhez valóban nem árt ismerni a gangos budapesti bérkaszárnyák világát.


Sokszor mondják, hogy a magyar nyelv kulturálisan bezár bennünket. Milyen tapasztalatai vannak a fordításokkal? Valóban újra meg kell alkotni ezeket a verseket?

 

– A magyar nyelv természete nagyon sokféle verselést megenged. A ragozás a rímek kidolgozását segíti, de ritmikailag is nagy szabadságot ad. Ezért van lehetőség arra, hogy megőrizzük az eredeti vers formáját. Visszafele ez viszont már nem igaz feltétlenül, mert egy kötött versforma egészen másként szól egy német vagy egy holland olvasónak. Arra kell törekedni a versfordításban, hogy lehetőség szerint ugyanazt a hatást keltse, mint az eredeti. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a szöveget kell lefordítani, hanem egyik kulturális kontextusból át kell emelni a másikba. Egy „szokásos vasárnapiebéd” nálunk rántott hús lesz, de máshol esetleg inkább valami halétel.

 

Ön sok helyen publikált már tárcanovellákat, melyek önálló kötetben is megjelentek. Nincs kiveszőfélben ez a műfaj?

 

– Szerintem ma reneszánsza van a tárcanovellának, az más kérdés, hogy újságokban meg tud-e jelenni. Én nagyon szeretem ezt a műfajt. Mivel a költészet felől közelítek, ezért nem idegen tőlem a sűrítés. Mivel közelebb áll a vershez, ezért poétikusabb, mint egy hosszabb epikai műfaj. Nekem a tárcában az a lényeges, hogy mi az az apró, teljesen hétköznapi látványelem, párbeszéd, amire rá lehet közelíteni, ami több önmagánál. Ehhez persze nyitott szemmel kell járni a világban. Ha az ember fülel, és ezt jól meg tudja írni, akkor az, aki húsz év múlva elolvassa, pontosan tudni fogja, milyen volt a mai Budapesten élni.

Írásai személyesek, ugyanakkor nem lehet tudni, mi az, amit valóban megélt ezekből…

 

– Személyességen nem önéletrajzszerűséget értek. Semmi olyat nem szeretnék írni, ami közvetlenül rám vonatkozik, de olyat igen, ami akár velem is megtörténhetett volna. Ezeknél a történeteknél teljesen mindegy, hogy kivel estek meg, de képesek annak átadására, amit én a világról gondolok. Az egyes szám első személyű elbeszélés teszi személyessé ezeket az írásokat. Az olvasó ezért érezheti úgy, hogy én neki szeretnék üzenni valamit, hozzá beszélek. Ebben a formában van intimitás, nagyon erősen képes megszólítani. Fontosnak tartom ezt, mert érzelmileg ezek mind az én történeteim.

 

A tárcanovellák abszolút a jelenről szólnak, az Akvárium viszont nem. Miért érezte fontosnak a múltba helyezni e regény cselekményét?

 

– Ennek a könyvnek, mely az elfojtásról szól, pontosan ez volt a tétje. A cselekmény az ötvenes években kezdődik, de a történelmi háttér szándékosan nem jelenik meg benne. A szereplők teljesen passzívak és apolitikusak, egyáltalán nem alakítják a sorsukat. Arra törekedtem, hogy kiderüljön, a legtöbb emberrel csak megesnek a dolgok. Emellett még nem is beszélnek róla. Olyan közegben játszódik a regény, amelyről nem szoktunk beszélni. Mindig csak a jómódú zsidóság kerül szóba, a szegény soha. Mintha nem lett volna ilyen társadalmi réteg. Holott sokan jöttek fel a háború után Budapestre. Ők teljesen gyökértelenek voltak, és a pesti vagyonosabb zsidósághoz egyáltalán nem tudtak kapcsolódni. Ráadásul számukra a múlt tabutéma volt.

 

Beszélne egy kicsit az Akvárium szimbolikájáról? Mit jelent az akvárium, mely több szereplőnél is felbukkan, egyiktől vándorolva a másikig?

 

– Egyrészt a levegőtlenségnek a megjelenítője, másrészt jelképezi az elérhetetlen életcélt is. Az idősebb férfi szereplő egy jómódú családnál pillantja meg az akváriumot, mely hirtelen egy magasabb szintű létezés reményét csillantja fel számára. Ezt próbálja meg behozni a saját közegébe – a szobakonyhába ő is beállít egy akváriumot – ami teljesen abszurd. Ebben a közegben ez megvalósíthatatlan.

 

Ebben a regényben „mindenki árva”…

 

– Attól függetlenül, hogy kik veszik körül a szereplőket, valójában teljesen magukra vannak hagyatva. Kommunikáció is csak a felszínen van közöttük, ami arra elég, hogy a mindennapi élet előrehaladjon. Mintha mindenki a túlélésre játszana. Mintha csak átvészelni szeretnék azt az időt, amit a földön töltenek. Ezer lehetőségük adódik a szereplőknek kilépni a helyzetükből, de hihetetlen biztonsággal szalasztják el valamennyit. Az, hogy a sorson változtatni nem lehet, nemzedéki tapasztalat, melyre a kor – az ötvenes és hatvanas évek – csak ráerősít.

 

Philip Zimbardo, akinek a nevéhez fűződik a stanfordi börtönkísérlet, egy budapesti előadáson arról beszélt, hogy a cinikus pesszimizmus mennyire akadályoz minden cselekvést. Nem kell nagy dolgokat végrehajtani, hanem apró lépéseket kell tenni azért, hogy változzon a világ. Sokan olyan apátiában léteznek, mely könnyen átadódik egyik nemzedékről a másikra. Zimbardo szerint mostanában kezdik el feltárni, hogy mi minden kódolódik genetikailag. Egy generációnyi éhezés már megjelenik az utódoknál. A háborús tapasztalat is ott van a következő nemzedékeknél, mint ahogyan az ötvenes-hatvanas évek politikai apátiája is, melyet a következő generációnak felül kell tudni írnia. Ez a morális passzivitásra is igaz. Ezért nem kell tudomásul venni, hogy milyen a világ, hanem mindenkinek a maga eszközeivel változtatnia kell rajta.

 

Gyerekverseket is ír. Ezek csak stílusgyakorlatok, vagy más miatt fontosak?

 

– Az állatos versek ahhoz kötődnek, hogy Marci fiam nagyon szerette lapozgatni Alfred Brehm Az állatok világa című könyvét. Azt játszottuk, hogy tud-e olyan állatot mondani, amiről nem tudok semmit. A londoni mackók első kiadása is, mely most jelenik meg újra, így született. Egyébként én nagyon szeretem a gyerekeket, itthon is gyakran járok közéjük felolvasni.

 

Ezeket a heteket a karácsonyi várakozás jellemzi…

 

– Budapestet járva tapasztalom, hogy már novemberben elkezdődik a karácsony. Ez el is veszi a fényét, hiszen ha két hónapig díszben van egy város, akkor az már nem ünnepi dísz. Én szeretek várakozni. Mindenben nagyon szeretem ugyanis a beépített időt, melyet nem lehet kihagyni semmiből, így az irodalmi művekből sem. Egy tárcánál fontos, hogy aktuális legyen, de a tapasztalatot egy ideig ülepítenem kell magamban, hogy abból aztán alkotás születhessen. Sokat rombol bennünk a világ azzal, hogy ki akarja iktatni az időt. Ha valamire várakozunk, akkor az fokozza az örömöt. Az ünnepnél is fontos ez, hogy tudjuk, nemsokára eljön, de még nincs itt, még várunk rá. Nem szabad hagynunk, hogy csak külső dolgok határozzanak meg bennünket. Fontos, hogy belső ritmusunk szabályozza az életünket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..