Közelebb Istenhez

Egyszer aztán mégiscsak úgy döntött, hogy filmet forgat Pablo atyáról. Miért?

 

– Úgy gondoltam, ha a vele való találkozás engem arra késztet, hogy jobb életet éljek, akkor mindenkivel ez fog történni, aki megnézi a filmet. És az a tapasztalatom, hogy ez így is van. Az utolsó hegycsúcs megnézése után az emberek nem a filmről beszélnek, hanem önmagukról. Amikor a honlapunkon elérhetővé vált a hozzászólás lehetősége, az első héten azt írta nekünk valaki, hogy miután megnézte a filmet, másnap felkereste az apját, akivel tizenhat évig nem beszélt. Akkor azon gondolkoztam: a filmem melyik része szól az apádról és rólad? Nincs benne ilyen. Ezernyi hasonló esetet tudnék mondani. Negyven olyan fiatalembert ismertem meg, akik a film hatására döntöttek a papi hivatás mellett. Több, romokban heverő, megoldatlan házasság rendeződött már szintén a filmnek köszönhetően. Amikor azt hallom, hogy kilenc-tíz éves gyermeküket keresztelik meg emberek, vagy amikor egy bárban valaki odajön hozzám azzal, hogy tizenhat év után meggyónt, miután egy ismerőse javaslatára megnézte a filmet, azt kérdezem magamtól: van olyan része Az utolsó hegycsúcsnak, ami erről szól? Nincs, de az egész film azt üzeni, hogy miért nem helyezed Istent az életed középpontjába, ahogyan Pablo tette. Ez nem egy papoknak vagy papokról szóló film. Az utolsó hegycsúcs Istenről szól. Amikor készítettük, nem írtunk forgatókönyvet, hanem öntapadós jegyzetlapokra feljegyeztük Pablo négy legjellemzőbb tulajdonságát, és odaragasztottuk a számítógép képernyőjének aljára. Azt akartuk, hogy a film olyan legyen, mint ő volt. Szóljon mindenkihez, hiszen Pablo is minden emberért élt. Nem csupán az értelmiségieké, a keresztényeké, a hívőké volt, hanem mindenkié. A második szempont az volt, hogy vicces legyen, mint Pablo, akivel együtt nevettek az emberek. A harmadik célkitűzésünknek azt tartottuk, hogy a film legyen egyszerű, hiszen Pablo sem volt különleges, bonyolult személyiség, hanem egy mindennapi ember. A negyedik szempont pedig az volt, hogy a film Istenhez vigye közelebb az embereket, ahogyan Pablo is hozzá vezette őket. Ha egy pap saját magához vonzza az embereket, akkor a semmibe vezeti őket. Ám ha Istenhez vezeti őket, akkor valóban pap. Úgy gondoltuk tehát, hogy a filmnek nem Pablo életéhez kell közel vinnie minket, hanem önmagunkhoz és Istenhez.

 

Most az alkotás sikerét boncolgatjuk, jóllehet a legelején – merthogy színészként is megjelenik a filmben – éppen azt mondja: a filmvilág szakértői azt állították, hogy ha keresztre feszít egy papot, sikere lesz, ellenben ha pozitív színben tünteti fel, akkor magát feszítik keresztre. Így történt?

 

– Gyakori előítélet, miszerint ha elismered, hogy szereted Istent, Krisztust vagy a katolikus egyházat, abból problémáid adódhatnak. A tapasztalatom azonban ennek éppen az ellenkezőjét igazolja: sok olyan ember, aki korábban ateistának, agnosztikusnak vagy nem hívőnek tartotta magát, most templomba jár. Ennek az az oka, hogy minden egyes szív arra teremtetett, hogy megtalálja és megélje az igazságot. S ha jól be is csomagolod, el is rejted magadban a szépségre, igazságra, jóságra való vágyadat, attól még a szíved továbbra is ezt akarja. A film elején elhangzó mondat eredetileg egy spanyol filmforgalmazó véleménye. Ő még e megjegyzés nélkül látta a mozit, később döntöttem úgy, hogy ez lesz a kezdőmondat. Nem azért mondta ezt, mert nem tetszett neki a film, hanem azért, mert kétségei voltak, hogy milyen sikerrel fogja tudni forgalmazni ezt a filmet, ha ilyen kendőzetlenül beszélek benne Istenről. Azt javasolta, inkább rejtsem el egy picit: beszélhetek olyan értékekről, mint a szabadság, a család, a boldogulás vagy a természet, de Istenről nem, mert az megrémíti az embereket. Erre az kérdeztem: hogyan rémítheti meg Isten az embereket, ha ő a tisztaság és szeretet?! Egy dühös isten, aki minden hibát és bűnt feljegyez, valóban rémisztő lehet, de Isten nem ilyen.


Egy hegyi balesetben elhunyt emberről szóló filmről úgy gondolnánk, hogy az mindenképpen csak könnyekkel teli, szomorú alkotás lehet. Ezzel szemben Az utolsó hegycsúcs kifejezetten optimista, vidám film. Ez kifejezett célja volt, vagy magából a történetből következett?

 

– Úgy mondanám inkább, hogy az Istenről, az emberi személyről és az egyházról szóló igazságból ered. Ha kidobjuk Istent az életünkből, az rémálommá válik. Amennyiben az életet végesnek fogjuk fel, és úgy tekintünk rá, hogy az nem más, mint a halálba tartó séta, akkor nincs reményünk, és nincs értelme a megbocsátásnak, a szenvedésnek sem.

 

A célom most is ugyanaz volt, mint bármely más filmem esetében: hogy megtudjam az igazságot. Mindig olyan nézőpontból kezdem el a munkát, mintha semmit sem tudnék. Ebből a helyzetből akarom kikerekíteni a valóságot. Emiatt nem készítek előre interjúkat, és nem írom meg a forgatókönyvet addig, amíg össze nem gyűjtöttem az összes filmbéli szereplőt. Ha úgy kezdek neki egy filmnek, hogy már tudom a végét, az nagy baj, mert akkor kizárom a meglepetés, a felfedezés lehetőségét. Amikor hozzálátok egy filmhez, a lehető legegyszerűbb kérdéseket teszem fel: Ki vagy? Miért vagy pap? Miért vagy olyan biztos abban, hogy Pablo barátod a mennyben van? Miért hiszed azt, hogy Isten benne van egy darab kenyérben? Miért gondolod, hogy ha elmondod a bűneidet egy papnak, akkor Isten megbocsát neked? Mind – ezt anélkül teszem, hogy félnék az igazságtól. Azt hiszem, a filmkészítésnek az a legjobb módja, ha magam is elmerülök benne, és úgy hozom meg a végkövetkeztetést. A nézőket is ahhoz igyekszem elvezetni, hogy vonják le a maguk számára érvényes konklúziót.

 

Azt a megoldást választotta, hogy Pablo életét szélesebb kontextusba helyezi, s az utca emberének hangján megmutatja, milyennek tartja a mai világ a papokat. Miért döntött így?

 

– Hogy ne rejtsem el az igazságot, és hogy megmutassam, milyen hamis képet sugároz a média a papokról. Sokkoló, hogy arra a kérdésre, mit gondol a papokról, a válaszadók rengeteg rossz tulajdonságot sorolnak fel. Ám ha megkérdezzük tőlük, hogy találkoztak-e már valaha is pappal, kilencvenkilenc százalékuk azt mondja, hogy nem. Aztán a harmadik kérdésre, ami arra vonatkozik, hogy ha bemutatnának nekik egy jó papot, meg akarnák-e ismerni, ugyanennyien válaszolnak igennel.

 

Olyan ez, mintha a kamera kizárólag olyan versenyeket mutatna például, amelyeket tehetségtelen, gyenge teniszezőknek szerveztek, akik elejtik az ütőt, kiütik a labdát a vonalon, miközben a szomszédos pályán Nadal, Djokovic vagy Federer játszik. Engem a jó játékosok érdekelnek.

 

Ami a legjobban megérintett a filmjében, az az volt, hogy az emberek szeretetteli arccal, fénylő tekintettel beszélnek Pablóról. Hogyan érte el ezt?

 

– Számomra is ez volt a legnagyobb meglepetés. Az első négy-öt interjú után rá kellett döbbennem, hogy az emberek, amikor Pablo haláláról beszélnek, egyszerre sírnak és nevetnek. Annyira sokkolt ez a jelenség, hogy az egy interjút félbe is szakítottam, és megkérdeztem a nyilatkozótól, tudja-e, hogy nevet, miközben sír. Hogy lehetsz ilyen boldog? – kérdeztem. Mire ő így válaszolt: ez nehéz kérdés, miért ne lenne az. Az egyedüli dolog, ami békét ad, az örök élet. Nem halálra teremtettünk, hanem boldogságra.

 

Az Ön életében mi változott meg a film hatására?

 

– A különbséget úgy tudnám érzékeltetni, hogy olyan ez, mintha ugyan azt a filmet fekete-fehérben, aztán meg színesben néznénk. A film nem változott, de most már vannak színei. Változatlanok a körülményeim, a munkám, a családom. Ami más lett, az az, hogy másként látom magamat és a körülöttem élő embereket. Nem lettem szebb, egészségesebb, nincs több pénzem, de van valamim, amit a világ nem adhat meg nekem: az életem értelme.

 

(Az utolsó hegycsúcs című DVD kapható az Új Ember könyvesboltjában.)

 

Fotó: Kissimon István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..