Beszélgetés Lovász Irénnel

Lovász Irén. Ennyi olvasható névjegykártyáján, mert nem szeretné, ha beskatulyáznák. Mindaz, ami jellemzi, nem is férne rá egy kártyára, tevékenysége annyira sokrétű, szerteágazó. Népdalénekes, világzenész, kultúrantropológus, néprajzkutató, zeneterapeuta, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, egyetemi docens, három gyermek édesanyja, és ezzel a sornak még mindig nincs vége. Számos elismerést kapott, utoljára Magyar Művészetért díjban részesült. A sokoldalú előadóval pályájáról és az elcsendesedésről, a belső utazás fontosságáról beszélgettünk.

– Már az anyatejjel magamba szívtam a népdalt, nálunk mindenki énekelt. A közös munkák közben, de az ünnepekkor is szólt az énekszó. Ezt az otthonról hozott ösztönös, genetikus népdalérzékenységet gimnazista koromtól kezdve kiegészítette egy igényes, tudatos tanulni vágyás. Egyetemistaként pedig már utánamentem azoknak a népdaloknak, melyeket Domokos Pál Péter és Rajeczky Benjamin népzenekutatók moldvai csángó gyűjteményéből tanultam.

– Gyűjtőútra indult…

– Domokos Pál Péter bácsi egyengette az első útjaimat. Először Baranyában letelepedett moldvai asszonyokhoz küldött, majd a nyolcvanas évek elején Moldvába is eljuthattam. Nem volt egyszerű. Álruhába öltöztem, hogy átlagos román munkásnak nézzek ki, és el tudjak vegyülni a vonaton. Aztán a csíksomlyói búcsúra mentem, pusztinai zarándokokhoz csapódtam. Védtek engem, meg magukat is, hisz akkoriban nem volt szabad befogadniuk a magyarországiakat. Nehéz körülmények közé csöppentem, volt, hogy mocskos pályaudvaron aludtam a többi zarándokkal, mert nem járt a busz, vagy hetekig mást sem ettem, mint zsíros puliszkát, csalánleveset.

Claudel és Honegger színpadi oratóriuma a Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila a Johanna a máglyánnal nehéz darabot választott – és nehéz előadást rendezett belőle. A néző már az első pillanattól érzékeli, hogy rettentően súlyos a mondanivaló, ahogyan azt is, hogy átadásához – a szerzők szándékához hűen – minden lehetséges művészi eszközt felvonultat a színház. Vagyis rögtön a mély vízbe ránt az előadás, mi pedig pánikba esünk, és szinte fuldoklunk, mert kevésnek érezzük magunkat ehhez a hol komor, hol groteszk áradáshoz, kavargáshoz. Itt ugyanis minden és mindenki mozog, a színpadon pedig tömegek vonulnak fel, énekelnek és táncolnak. S noha gyorsan világossá válik: mindez arra szolgál, hogy teljes mélységében megértsük a botrányt, azt, ami Jeanne d’Arc és számtalan társa, a történelem elárult, sokakért áldozatot vállaló szentjei, hősei sorsában megnyilvánul.

Ulickaja testamentumáról

„Olyan messziről nézve, mint amilyen hatalmas távolságra az embertől az Isten van, a bűnösök és a szentéletűek között nem túl nagy a különbség. Ha én, mint egyszerű idős asszony, annyira sajnálom az embereket, akkor, úgy vélem, a felsőbb lénynek még több együttérzést kell tanúsítania. Hisz borzasztóan szerencsétlen teremtmények vagyunk – gonoszak, szánalmasak, ostobák. Hogyne kellene bennünket sajnálni?” Ljudmila Ulickaja Örökbecsű limlom című könyvében az egyik vele készült interjút idézi. Kortárs Dosztojevszkij-parafrázis. E néhány sor is elegendő lenne, hogy megértsük, miért is tartják Ulickaját a klasszikus orosz irodalom egyik legméltóbb örökösének, folytatójának. (Ő legtöbbször Borisz Paszternakra és Vladimir Nabokovra hivatkozik.) Nem egyszerűen jól ír. Karakteres, határozott, pontos, szabad. Késői karrier az övé. Sokáig dilettánsnak érezte magát. Úgy véli, semmi különös nincs benne; ő csak saját kora szubjektív elbeszélője, akit a magánemberek sorsa érdekel. Különösen a határhelyzetek foglalkoztatják. Szabadsága, toleranciája azt jelenti, hogy nem hisz a beprogramozott gondolkodásban.

Meglehet, nem a „legtrendibb”, de az egyik legszebb és legemberségesebb, a betlehemi Kisded világához nagyon közeli könyvvel ajándékozták meg most a XXI. század olvasóit az alkotók, Móra Ferenc 1973-ban elhunyt Panka lánya, asszonynevén Vészits Endréné és az élők sorából fiatalon, tragikusan korán eltávozott illusztrátor, a Párizsba, majd Haiti szigetére került képzőművész, Kőszegi Bella. Az érdem nem csekély része pedig a Fekete Sas Kiadóé, amely a 2011-ben, ugyancsak karácsony táján kiadott Pósa Lajos-féle Arany ABC sikerén felbuzdulva (e kötet rajzai is Kőszegi Bella varázslatos munkái) most a Franklin 1935-ös kiadványának majdnem hasonmásával örvendezteti meg a gyerekeket, szülőket és nagyszülőket. Ez volt az a könyv, amelynek megjelenését a Kőszegi tehetségét nagyra becsülő, s a lányából, a sokszor megverselt Pankából írónőt álmodó „Móra igazgató úr” már nem érte meg; egy évvel e mesefüzér kiadása előtt halt meg.