Móra – karácsony

Móra Pankáról e sorok írója sok családi mesét hallott „Szögedében” született, s ott felsőbb leányiskolába járó nagymamájától, aki mint hét évvel idősebb felsőbb leányiskolás, sokat dédelgette nagy mesemondónk egy szem leánykáját, s a híres és híresen jólelkű apával is sokszor találkozott. Annak, aki Panka meséit ízlelgeti, óhatatlanul eszébe juthat a kiskunfélegyházi múzeum Móra-szobájának egyik kincse: egy nagyon megható fénykép a fiatal íróról, később szakácskönyvszerzőként híressé lett feleségéről, Walleshausen Ilonáról és gondosan nevelgetett palántájukról. Ilyen meséket – noha az apai tehetségnek csak halvány visszfényét mutatják – csak az képes írni, aki szerető családban nőtt fel, akit megtanítottak szeretni. Mi több, akinek már a szülei is hasonló légkörben nőttek fel, olyan, gyöngédséggel és mesékkel szivárványossá tett szegénységben, mint Móra Ferenc. A mesék abszolút vándormotívuma a vesztes háború (természetesen az I. világháború) és a történelmi változások nyomában járó szegénység, továbbá az a jóvátétel, amellyel Isten mindazokat megajándékozza, akik irgalmas szívűek, akik oda tudnak hajolni másokhoz. Így történik ez a címadó, a Mese, mese, mátka… libapásztori, bojtári, vándorlegényi esztendők után hazatérő királyfijával, vagy az Aranyszív születésnapos királylányával, aki ajándékait szétosztja a szegény sorsú gyerekek között, s mégis boldog a kinek se kellő mézeskalács huszárral.


Jósága természetesen nem indok és előzmény nélküli. Nincstelen kis látogatói közül az egyik e szavakkal köszönti: „Mi Isten szegényei vagyunk, nekünk nincs mit adnunk. De elhoztuk a szívünket, a jókedvünket, a hűségünket.” Azaz a jelenkori mindennapokban egyre kevésbé számító három értéket! A Koldus királykisasszonyok című mesét olvasva egy Puskin-opusz, a Mese a halászról meg a halról is eszünkbe juthat. A mindenét elosztogató királyt és három dolgos-szorgos lányát, Szépenlépőt, Nótásszájút és Harmatarcút ebben a történetben egy aranyhal csengő aranypénzekké változó pikkelyei mentik meg a nyomortól. Az Egy őzike naplójából pedig közvetlen Felix Salten-parafrázis. A történetbéli Bambi – anyjától megszökve – önző és kíméletlen városi gyerekek foglya lesz, míg egy kiránduláson sikerül visszamenekülnie lételemébe, az erdőbe, aggódó anyjához. A világirodalmi párhuzamok sorát egy Andersen-variáció, a Túl az üveghegyen zárja. A gonosz boszorka által elvarázsolt gyermekek itt azonban nem hattyúk – hanem kiskacsák. V. Móra Panka írásainak sorát a Marika a mennyben járt című történet zárja, amelyben az Isten közelébe vágyakozó kislányt maga a Teremtő küldi vissza a földre, szűkösen éldegélő, de számára a földön is „mennyei” életet biztosító szüleihez.

 

A Még egy mese című, nagyon megható, s ugyancsak jóvátétellel felérő kötetzáró szöveg már nem V. Móra Panka műve, hanem Günther Schreiberé, aki Kőszegi Bella unokaöccse. Címéhez híven mese ez is, az egykori szerzőpárosról, Pankáról és Belláról: „A tollforgató, akinek volt egy lánya, abban a reményben élt, hogy az ő szemefénye majd egyszer átveszi tőle a tollat, és szép könyvekkel ajándékozza meg a világot. Az egyetlen lány éppen olyan fiatal volt, mint a festő, és a gondoskodó apa arra törekedett, hogy összeismertesse őket. Mindketten rajongtak a gyermekekért, és ezzel megteremtődött az összhang köztük. Innen már csak egy ugrás, hogy felbukkanjon a Mese, mese, mátka…”

Ha van olyan karácsonyi gyerekkönyv az Úr 2013-as esztendejében, amelytől generációk találkozását remélhetjük, az éppen ez a nagyon szép, nem zavaróan prédikáló, legfeljebb nagy és kicsiny olvasóit finoman szelídítgető, azaz, ahogyan a bevezetőben jeleztem is, a Születés ünnepének szellemiségéhez közelítő kiadvány.