…akinek neve szinte fogalommá vált szűkebb pátriájában, aki már a jelenlétével is evangelizál, aki eddigi élete során belakta az emberek lelkét, ezek a lelkek pedig belakták a közösséget, amely általuk, velük együtt született, s növekedett szép, terebélyes lombozatú fává. Ez a fa születik újjá minden évben, amikor a sok kisgyerek belép az óvoda, az iskola, majd a gimnázium kapuján, s ennek a fának a biztonságot adó árnyékában felépült otthonban találhatnak védelemre időskorukban nyagyanyáik, nyagyapáik, ha sorsuk úgy hozza. Az utóbbi húsz évben felnövekedett egy korosztály, melynek tagjai közül több csecsemőt Benkovich Ferenc atya keresztelt a győri városrész legszélén felépült Szentlélek-templomban. Telt-múlt az idő, és egy iskola is kinőtt a földből, s egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor a ballagási tarisznyákat is ő – a templom- és iskolaépítő, az idős paptestvérek mellett a magukra maradt öregekről is gondoskodó plébános – akaszthatta nyakukba az érett korba jutott fiataloknak.

Jézus mondja: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami az Isten szájából származik.” Ezeken az igéken általában parancsokat, tanításokat értünk. Pedig Isten nem egy törvénykönyvet hagyott ránk, hanem egy történetet mesél el nekünk. A régmúlttal, a teremtéssel kezdődik, és a történelem beteljesülését követő örökkévalóság víziójával ér véget.

Nem csak kenyérrel él az ember, hanem történetekkel is. A történet életszükségletünk. Mindig nagy történetfogyasztók voltunk, de ma, amikor napi négy-öt órát nézünk televíziót, több órát hallgatunk rádiót és szörfölünk az interneten hírnek álcázott „sztorikra” vadászva, étvágyunk minden eddigi mértéket meghaladt már… De miért is vagyunk ilyenek? Bizonyosan a kíváncsiság, az új dolgok megismerésének vágya miatt. Mélyebbre ásva azonban azt látjuk, hogy az ember önkéntelenül is történetek által akarja megismerni és megérteni önmagát. A filmek, regények, szórakoztató műsorok szereplőit nézve magunk is szerepeket próbálgatunk: ezzel a szereplővel azonosulok, azzal nem, a másikkal részben.

Ünnepi beszélgetés a nyolcvanéves Borián Tibor piaristával

Áldás életére a szerzetesnek, tanárnak. Iskolarendjének katedra-szolgálatában évtizedek teltek el, a történelem „váltásai” csak hűségesebbé tették. A kalazancius szellemiség olyan képviselője, aki a tanítást génjeiben hordozza; műveltség, keresztény humanitás jelölte ki hivatását, amely századokat átkötő híd a piarista történetben.

– Nyolc évtized távlatából, ha visszatekint, arcokat lát, tanítványokét, pályatársakét. Ilyenkor, karácsony táján – mint egy Rippl-Rónai-képen – ajtókat, amelyek a szülőházig nyílnak: Hajmáskérig…

– A Bakony déli lejtőjén, a Séd patak völgyében fekvő, katonai táboráról híres Hajmáskéren születtem. Édesapám a település körorvosa, és főhadnagyi rangban egyúttal a tüzértábor katonai orvosa volt. Édesanyám a Felvidékről származott, s a debreceni Svetits Intézetben szerzett tanítónői oklevelet. Két fiútestvérem korán meghalt. Árpád bátyámmal az elemi iskola után a veszprémi piarista gimnáziumba kerültem. Az 1948-as államosítás után az államivá vált iskolában érettségiztünk. Népes családom folytán (édesapámék kilencen voltak testvérek) sok rokonommal kerültem kapcsolatba. Különösen emlékezetes számomra a ciszterci nagybátyám. Hajmáskéri éveimből kiemelem egykori plébánosomat, Lukács Józsefet, valamint a Vörösházi tanító házaspárt. Előttem állnak a nagyszerű piarista tanáraim: Balogh Ferenc, Előd István, Benkő Andor, Kincs Lajos, Helyes László.

Nyolcvan éve énekel a Szent Imre kórusban

„Csak akkor öregszel meg, ha már nem szárnyalsz, és hagyod, hogy a pesszimizmus és a cinizmus megdermessze a szívedet. (…) Az évek múlásával ráncos lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor a lelked ráncosodik meg” – ötlenek fel bennem Albert Schweitzer szavai, miközben a kaposvári Gallai Istvánnal beszélgetek életéről. A neves vaskereskedő család leszármazottja már megszerezte a doktorátusát, amikor végzett közgazdászként villamosmérnöknek tanult. Mindig érdekelte a villamosság titokzatos világa – ezért dolgozott vagy húsz éven át osztályvezetőként az áramszolgáltatónál –, de foglalkoztatta a mezőgazdasági szövetkezetek villamosenergia-felhasználása, racionalizálása is. A téeszszövetségből 1985-ben vonult nyugdíjba, ám azóta sem tétlenkedik. Sok helyen számítanak szakértelmére; a rendszerváltást követően például jelentős szerepet vállalt abban, hogy a Szent Imre-egyházközség az országban az elsők között kaphatta vissza a ma már kollégiumként működő jezsuita rendházat. Lelkesedésből azóta sincs hiány, s így a lelke sem „ráncosodott meg”.

Elfüstölt évek, de távol-közelben a domb, ahol havas karácsonyt zörgő kukoricaszárak is köszöntöttek. A természet, a föld így sem tagadja meg magát. A falu sem, amelynek védelmében felnőttem. Templomtornya változatlan vagy háromszáz esztendeje. Falában a kőbetétek román meg gót virágokat rejtegetnek; megnyílnak a szemnek, de aki a látást is óhajtja, tudja: arányok, fények találkoznak korok érrendszerében. Szentviktori Hugó, a misztikus kilenc évszázada gondolta át házak, templomok mustrájában: „Mi szebb a fénynél, amelynek ugyan nincs színe, mégis minden dolognak színt ad.” Hátha még tudta volna: idő-templomok fényei, körülöttük az események még színtelenebbek, egymásba nyíló emlékek szobáiban miféle színt adnak oly közeli arcoknak is.

Beszélgetés Nacsinák Gergely András ortodox pappal

„A keleti keresztény hagyomány magával hozza az Úr Jézusban való hit befogadásának, megértésének és megélésének sajátos módját. Ilyen értelemben egészen közel áll a Nyugat keresztény hagyományához, amely ugyanabból a hitből él és táplálkozik. Mégis különbözik attól, jogosan és csodálatraméltóan, mert a keleti keresztény a maga módján érzi és érti, és ezért eredeti módon éli meg a Megváltóhoz való viszonyát.” E szavakat II. János Pál pápa Orientale lumen című apostoli levelében olvashatjuk. Erről a „sajátos módról” Nacsinák Gergely András ortodox pappal beszélgettünk.

– Ha valaki Magyarországon a kereszténység mellett dönt, akkor inkább a katolikus vagy esetleg a református vallást választja. Ön miért lett ortodox?

– Bár a családom egyáltalán nem vallásos, engem mindig is érdekelt a vallástörténet. Ezért kezdtem el vallásbölcselettel és filozófiatörténettel foglalkozni a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. Itt az egyik szemináriumon egy keresztény ikonográfiával kapcsolatos feladatot kaptam. Miközben az ikonokkal foglalkoztam, rájöttem, hogy azok teljesebb megértéséhez ismernem kell a keleti keresztény egyház- és művészettörténetet, liturgiát és teológiát. De azt is beláttam egy idő után, hogy az ikonok világának mélyebb megismeréséhez nincs más út, mint az élő ortodox tapasztalat. Pavel Florenszkij orosz újvértanú mondta, hogy az élő vallási tapasztalat a dogmák megismerésének egyetlen törvényes módja. (Pavel Flo rensz kijt a kommunisták végezték ki 1937-ben.) Ez érvényes az ikonográfiára is, hiszen az ikonok nem a múzeumi gyűjteményekben, hanem azokban a terekben vannak otthon, ahová szánták őket. Ez pedig az ortodox egyház liturgikus tere.

Ezzel a sajátos térrel Görögországban kezdtem el megismerkedni. Emlékszem, egy forró júliusi estén a párommal beléptem Parga, egy görög üdülőfalu templomába. Odakint nyár volt, odabent pedig – karácsony. Égtek a mécsesek, érzékeltem a szentség jelenlétét, éreztem, hogy itt otthon vagyok…