Odaadta az életét

Kolozsváron ebben az idei évben Senkinek sincsen nagyobb szeretete… címmel könyv jelent meg László atyáról, Pál József Csaba pap barátja tollából. Érdekes ez a kis gyűjtemény, amely nem kimondottan életrajz, inkább kisugárzásának, máig ható erejének, lelki nagyságának vetülete a róla szóló tanúságtételek és saját naplórészleteinek tükrében. Egészen biztosan állítható, hogy ez a kis „mankó” segíthet azoknak a mai fiatal egyetemistáknak, akik hiteles, komoly, elkötelezett keresztény életre törekednek.

 

Megtérése hosszabb folyamat volt, 1986 karácsonyán lett elsőáldozó. Ezt követően, 1987 újév napján, tizenhét éves korában egy jó barátjától kapta azt a Jézuséletrajzot, amely döntő fordulatot jelentett az életében. Kereséseinek különféle fázisai voltak: karatebajnok akart lenni, majd a szilveszteri mulatság után találkozott Jézussal, aki megfordított benne mindent. A jó barátok, köztük Csapai Árpád, a mostani csíkszeredai egyetemi lelkész, valamit György Balázs, az akkori kolozsvári káplán nagy hatással voltak rá. Lassanként a rendszeres ministrálás nyomán egészen közel került az eucharisztikus Jézushoz, és egyre biztosabb volt abban: mindent oda kell adnia neki. Bár szülei, családja áttelepült Magyarországra, ő Erdélyben maradt, érezte, ott van szükség rá, ahol született, oda szól a küldetése. Katonai szolgálatát éppen a romániai forradalom idején töltötte. A gyulafehérvári papnevelő intézetben csak nőtt a komolysága, hivatástudata. Volt benne valami nyugalom, kiegyensúlyozottság, lelki béke, elveszíthetetlen öröm. Ennek forrásául sokan a Fokoláre mozgalmat jelölik meg, amelynek tagja volt. 2005-ben lett egyetemi lelkész Kolozsváron. A fiatalok számára a találkozások, az egymásra figyelés új korszakát jelentette papi szolgálata.


Minden évben örömmel jött Magyarországra az egyetemi pasztorációs konferenciákra. Szelíd, háttérbe húzódó, nem hivalkodó, ugyanakkor érdeklődő, alázatos jellemvonásai minden résztvevő számára rokonszenvesek voltak. Olykor ő prédikált a záró miséken, egészen egyszerűen, hatásvadászat nélkül, röviden, tömören. Szívesen vett részt az egri országos lelkipásztori napokon is.

 

Megrendítőek életének utolsó fényképfelvételei: ahogy ott áll a tengerparton, az utolsó tábori miséje, a komoly arc, amely a távolba tekint, talán a túlpartra… 2008. augusztus 9-e egy „önfeledt nyári tábor” utolsó napja volt. Az ebédnél érdekes módon éppen az áldozatvállalás fontosságáról beszélgettek, ott volt köztük Gyula is. „Ki hitte volna, hogy kevesebb, mint két órával később megfordul a kocka, és épp neki kell majd az életét adnia értem…” – emlékezik rá élesen. Lacinak ez a nap nagyon nehéz lehetett, érezte, hogy valami következik, és délutánig nem is jött elő a sátorból. Gyula, akit megmentett, három nappal korábban megálmodta az eseményeket, és annyira megijedt, hogy azután egyáltalán nem ment be a vízbe, egészen az utolsó órákig. Csak az indulás előtt mert megfürödni a tengerben, ez vezetett a tragédiához. „Segítek, szolgálok, ha az életembe kerül is!” – ezt többször is mondta Laci atya, papi jelmondata pedig ez volt: „Ma velem leszel a paradicsomban!” Temetésén három püspök volt jelen és több mint százharminc áldozópap. Nem gyászünnep volt az, hanem a mennyország üzenete: a szeretet győzelmet arat, a szeretet célba ér.

 

Ha valaki, akkor ő nem volt sztárpap, hanem csendesen, egyszerűen, szelíden működő lelkipásztor. Éppen ebben állt a nagysága: olyan volt, mint annyian mások, mégis a hasonló foglalatban valódi briliáns ragyogott. Hiteles, igaz, krisztusi, papi szívében a legnagyobb szeretet élt, hiszen „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

 

Szó van róla, hogy megindítják a boldoggáavatási perét, mert szent életűnek tartják az őt közelebbről ismerők. Én magam is jól ismertem, és hatalmas, hősies tettnek tartom életmentését. Harminckilenc éves volt, amikor meghalt. Még sokáig élhetett volna, de lehet, hogy egyszer majd az egyetemi lelkészek védőszentje lesz a boldogok sorában! Mi már most is annak tartjuk.