„Most már nem tagadom a problémát”

– Mielőtt Zoli és Éva beszélne, hadd mondjak el egy történetet, amelyet Anthony de Mello egyik könyvében olvastam – folytatja Horváth úr. – Két vadász arra kéri a kisrepülőgép vezetőjét, hogy egy hét múlva jöjjön értük a vadonba, és szállítsa el őket a zsákmányolt vadakkal együtt. A pilóta a megbeszélt időpontban meg is érkezik, ám amikor látja, hogy mennyi mindent lőttek, megijed, hogy túl nehéz lesz a rakomány, így a repülő esetleg nem bírja majd. A vadászoknak nagy nehezen mégis sikerül rábeszélniük a fuvarra. A kisgép pár kilométer után, mivel a motorja némi erőlködés után felmondja a szolgálatot, lezuhan. Miután kikecmeregtek a roncsok közül, az egyik vadász felsóhajt: „Úgy emlékszem, múlt évben is ugyanitt zuhantunk le.”

 

Horváth úr szavait két vallomás követi, mindkettő roppant összeszedett, szépen megfogalmazott, nagy fegyelemről és önismeretről tanúskodó. Nyugtalanító ellentét feszül a beszélők választékos kifejezésmódja és a lelki kínok között, amelyekről beszámolnak. Megnyerő az őszinteségük, és bámulatra méltó az út, amelyet bejártak. Reményt ad, hogy vannak, akiknek sikerül ennyire világos képet alkotniuk korábbi önmagukról, hibáikról, gyengeségükről, de úgy, hogy közben nem tagadják le a múltat. Nem vonnak éles határvonalat a múlt és a jelen közé: sem egykori válságukról nem beszélnek önostorozó módon, sem mostani helyzetüket nem idealizálják.


– Alkoholista voltam – kezdi Zoli –, tizennégy évesen ittam először, és akkortól kezdve mindig hiányzott, ami ezáltal belépett az életembe. Noha fizikailag többnyire rosszulesett, egyre inkább kívántam, ezért újra meg újra ittam, és mindig volt okom az ivásra, akár öröm ért, akár veszteség. És egy idő után egyre több veszteség ért, és akkor már nemcsak engem, hanem miattam a környezetemet is. Az alkohol minden szempontból a legrosszabbat hozta ki belőlem, erkölcsileg is. Egyre kevésbé tudtam betartani az ígéreteimet, és soha nem fejeztem be, amit elkezdtem, a tanulmányaimat például többször is megszakítottam. 2001-ben kezdtek felégni mögöttem a hidak: a környezetem nem falazott többé az ivászatomhoz. Szorult helyzetemben fogadkozni kezdtem, hogy megváltozom, de nem voltam őszinte, mert valójában nem élt bennem erős szándék erre. Nem is élhetett, mivel az ivást „az utolsó bástyának” éreztem az életemben: az utolsó mentsvárnak, amelyhez mindig odamenekülhetek, ha baj van. 2001 volt az az év, amikor a háziorvosom úgy gondolta, nem nézheti tovább tétlenül a kínlódásomat, ha nem akar asszisztálni a tönkremenetelemhez. Ő küldött el a RÉV-hez, ahol egyéni beszélgetésekre és csoportfoglalkozásokon való részvételre egyaránt lehetőséget kaptam. Nem közvetlenül segítettek, nem mondták azt, hogy „Na, akkor most együtt szembeszállunk az alkoholfüggésével”, vagyis nem „kiokosítani” akartak, csupán kapaszkodót kaptam. Tetszett, hogy nem próbálják korlátozni az akaratomat. A RÉV-nél felépülőben levő szenvedélybetegekkel találkoztam, beszélgettem, az ő példáikkal való szembesülés egyre inkább hozzásegített a felismeréshez, hogy nem hazudhatok tovább magamnak. 2002-től kezdődött meg számomra a józanodás időszaka. Önsegítő csoport tagja lettem, ami leginkább azért volt fontos, mert ébren tartotta bennem a reményt, hogy van felépülés. Ami a hitet illeti: korábban agnosztikus voltam, ám ekkoriban felismertem egy szellemes mondás mély igazságát: „Isten létezik, és nem te vagy az.” 2008 óta magam is a RÉV terápiás munkatársa vagyok, a munkába jócskán beépíthetem a saját életem tapasztalatait. Ma azért vagyok itt, hogy köszönetet mondjak a sok segítségért.

 

– Alkoholbeteg hozzátartozója vagyok – mutatkozik be Éva –, a párom felépülőben van, rendszeresen eljár az anonim alkoholisták RÉV-es csoportjába. Tizenkét éve már, hogy függő, egy időben erősen gyógyszerezte is magát, és időnként eszméletlen állapotban kórházba került. Úgy éreztem, nincs kiút. Amikor megláttam, hogy a RÉV szenvedélybetegek hozzátartozói számára hirdet csoportot, először mégis azt kérdeztem: „Miért mennék? Nem nekem van szükségem segítségre, hanem a férjemnek!” De aztán úgy gondoltam: talán ez az utolsó lehetőségem arra, hogy a huszonhét éves házasságomat megmentsem. Másfél éve működik a csoportunk, hetente találkozunk. Sokat fejlődtem, nyitottabbá váltam a hatására. Most már nem tagadom a problémát, mint korábban. Rájöttem, hogy sem bűnösnek nem szabad éreznem magamat a férjem függősége, kínlódásai miatt, sem azt nem szabad hinnem, hogy én teljesen egészséges maradhattam mellette: mivel a függés családi betegség, a függő ember állapota óhatatlanul kihat a családjára is. A páromnak az elmúlt időben sikerült megválnia az alkoholtól, és gyógyszert is kevesebbet szed már. A dohányzásról pedig igyekszik leszokni. Megérdemli a segítséget. Igyekszem minél gyógyítóbban mellette lenni, mert tudom, hogy nem neki van problémája, hanem nekünk kettőnknek együtt, ezért a megoldást is közösen kell keresnünk.

 

Fotó: Kissimon István