„Hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást”

Könyvtárból kápolna

 

Varga László börtönlelkész jön elénk, hogy a börtönkápolnában tartandó ünnepségre kísérjen. „Hú de furcsa visszajönni!” – jegyzi meg a velem majdnem egyszerre érkező férfi. „Igen? Milyen programon volt itt legutóbb?” – kérdezem. „Néhány hónapja szabadultam” – feleli. Belépünk a körletekbe, a csigalépcsőn lefelé jön egy rab. „Na, csak visszajöttél?” – mondja nevetve a férfinak. Aztán megérkezünk a kápolnába. Gyönyörű. Úgynevezett freskóterápia keretében 2008 szeptembere és 2009 decembere között állította helyre mintegy hetven elítélt, Lencsés Zsolt freskófestő alkotótársaként.

 

A Balassagyarmati Fegyház és Börtön Magyarország egyik legrégebbi műemlék börtönépülete, 1842 és 1845 között épült, kápolnáját pedig 1857-ben szentelték fel. Börtönlelkészi szolgálat 1949-ig működhetett az országban, akkor kitiltották a börtönökből a lelkészeket. A rendszerváltozáskor engedték be őket ismét, a szolgálat azonban csak 2000-ben indulhatott újra. Amit mozdítani lehetett, azt a kommunizmus idején elvitték a balassagyarmati börtönkápolnából; a harmónium évszakokon keresztül az udvaron állt, így lassanként szétrohadt, a kupola, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, hogy ez egy kápolna, álmennyezettel volt eltakarva. Könyvtárnak használták, s használják ma is, ám felújításával visszanyerte eredeti formáját és funkcióját.

 

Vigyétek magatokkal a hiteteket

 

„Ez volt a munkám – lép oda hozzám a nemrég szabadult férfi, amikor a könyveket nézegetem. – Könyvtáros voltam.” Hamarosan megtelik a kápolna fogvatartottakkal, a férfi pedig odaáll eléjük, s elmondja: a börtön után is van élet. Alighogy kikerült, munkát kapott, egy gimnázium rendszergazdája lett. Lakáshoz jutott, párkapcsolatban él. „Ehhez kellett a család és a hit, mert szerintem ez a kettő a visszailleszkedés alapja” – vallja. Bár régebben is vallásos volt, sőt, egyházi gimnáziumban végzett, itt, a börtönben találta meg a hitet. Csaknem három évet ült, valaha cégvezető volt, csalásért és ittas vezetésért csukták le. Szerinte azonban mind – egy, ki miért van ott, ilyesmiért vagy gyilkosságért: ártott a társadalomnak, és kész. „Ha szabadultok, vigyétek magatokkal a hiteteket, megsegít majd, ahogy velem tette” – üzeni volt rabtársainak.

 

Több mint ötszáz embert őriznek a balassagyarmati börtönben. Közülük körülbelül hetven jár rendszeresen hitéleti programokra. Most talán kevesebben vannak, érthető, hisz „spájzolás” van. Havonta egyszer ilyenkor kísérik el őket a börtönben lévő kisboltba. „Csak egy töredékük gondolja komolyan a hitet” – mondja a lelkész. Szerinte akad, aki időtöltésnek megy a foglalkozásokra, és van, aki úgy gondolja: rosszat nem hallok, hát eljövök. Előfordul azonban, hogy megszólal bennük valami, rádöbbennek, hogy sarokba szorította őket Isten (bár itt nehéz, mert kör alakú az épület), s egész nap úgysincs sok más teendőjük, így leülnek vele beszélgetni. Az is gyakori, hogy a zárkatársaikat látják imádkozni és Bibliát olvasni, s ennek hatására kapnak kedvet.


Nem én találtam meg őt, hanem ő engem

 

Varga László huszonegy éve foglalkozik a balassagyarmati fogvatartottakkal, hét éve lelkészként, azelőtt pedig nevelőként. A közösségi programok mellett egyénileg is rengeteget beszélget velük. Szükségük is van erre, mert, mint mondja, sokszor segélykiáltás, amit elkövetnek: arra szolgál, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ezért van a sok „falcolás” is, az, hogy vagdossák az ereiket: valamit el akarnak érni vele. „Múltkor azért keresett meg egy férfi, hogy imádkozzak érte, mert három év börtönlét után elhagyta a felesége – meséli a lelkész. – Miután beszélgettünk, kicsit megnyugodott.”

 

Vannak száznyolcvan fokos fordulatot vett életutak. György tizenhét évnyi fegyházbüntetést kapott, még hét év van hátra neki. „Nyolc rendbeli súlyos testi sértés és rablás miatt vagyok itt – árulja el. – Loptam, csaltam, hazudtam, de beszélni is utálok róla, szégyellem magam.” Most már nem tudná elképzelni az életét hit nélkül. „Nem akartam ilyen lenni – mondja –, csak engedtem, hogy Isten szeressen engem.

 

Nem én találtam meg őt, hanem ő engem.” 2011-ben Györgynek agydaganata volt. „Törődtek velem az emberek, nem gondoltam, hogy én is kellek valakinek.” Azt vallja, hogy Isten két dologból gyógyította meg: a betegségből és a bűnből. Meggyőződése, hogy ha kikerül a börtönből, kitart majd a hite mellett. Felesége és tizenhat éves fia is megtért. Sokszor jönnek beszélőre, mindenben segítenek, számíthat rájuk. Gondolkozott már, mihez kezd majd odakint (bár ez még odébb van), de nem fél, bízik Istenben. Most az első emeleten dolgozik, a „tisztacserét” végzi (de egyébként legtöbben a cipőgyárban dolgoznak), s rengeteget olvas, hiszen tanulni, növekedni szeretne.

 

Egykori fenegyerekek

 

„Jól ismeri a Bibliát, mindig megállít a folyosón, hogy egyik-másik részről mit gondolok, és a múltkori bibliaismereti vetélkedőn az első öt között végzett” – meséli a börtönlelkész. Sok „lelki” program van a fogvatartottaknak. Például december 20-án ökumenikus istentiszteletet tartanak, majd több mint hetvenen kapnak élelmiszercsomagot, rendszerint azok, akiket nem vár odahaza senki. S az ország büntetés-végrehajtási intézetei közül egyedül itt tartanak karácsonykor éjféli misét, amelyen a rabokból álló Szent Dávid-zenekar zenél majd. Van, hogy odakint is fellépnek, például beteg gyermekeknek is énekelnek. Egyik gitárosuk egy másik fegyházból került ide. Fenegyerek volt, nem bírtak vele, örökké a fogdát járta, itt viszont még egyetlen fegyelmije sincs. Ő volt a főszereplője a 2010-ben előadott, az irgalmas szamaritánus történetét bemutató rock operának. Nagy tanulság volt ez neki, mert mint mondta, eleinte nehezen élte bele magát a szerepbe, hisz őt még sosem verték meg, mindig ő volt az, aki megvert másokat.

 

Szabolcs már valamennyi fegyházat végigjárta, s ugyancsak a rendbontók közé tartozott. „Nem nehéz bajba keveredni a börtönben, nem kell csinálni semmit, az is elég, ha a földijeidhez csatlakozol” – mondja. Tizenkilenc éve van börtönben, huszonegy évesen került be. „Meg szabad kérdeznem, hogy miért?” – teszem fel a kérdést. „Emberölés” – válaszolja. Már csak másfél éve van hátra. Saját bevallása szerint hosszú út vezetett odáig, hogy most a szentmisén az olvasmányt felolvashatja. Katolikus családban nevelkedett, de nem igazán foglalkozott a hittel. Még egy másik fegyházban elvégzett egy teológiai tanfolyamot, misére is járt, csak hogy magát lefoglalja. Ám egyszer azt vette észre, hogy a fogdában ül, s úgy tűnik, rádupláz az ítéletére, mert megint belekeverték valamibe. Elővette a teológián kapott Bibliát, s azt mondta: „Istenem, ha segítesz, hinni fogok benned.” Megmenekült, ám továbbra sem foglalkozott a hittel. Aztán átszállították máshova, ahol látta a zárkatársát imádkozni, s azon kapta magát, hogy ő is ezt teszi. Vannak, akik összesúgnak a háta mögött, hogy nocsak, régen a nagy balhésok között volt, most meg az összes misén ott van. „Nincs azon mit szégyellni, ha hiszünk Istenben – vallja. – Teljesen más értelmet ad az életnek a hit, és nem kell keresni, az talál meg minket.”

 

Megadni az esélyt, ha valaki jobb akar lenni

 

Mióta bent van, Szabolcs minden családtagja meghalt, de bízik abban, hogy ha kiengedik, nem lesz baj. A fiú bentről főiskolára jár, kommunikáció és médiatudomány szakra, épp a szabadulás előtt fog diplomázni. „Tudom, hogy rengeteget változott a világ azóta, hogy itt vagyok – mondja. – Nem kezeltem még bankautomatát vagy okostelefont, de beletettem annyit az elmúlt majdnem húsz évbe, hogy tudom: menni fog a visszailleszkedés a társadalomba.” Szerinte, ha a börtönben befektetnek abba, hogy valakit taníttassanak, a társadalom olyan embert kap vissza, aki jobban alkalmazkodik. „Mindenkinek meg kell adni az esélyt, aki jobb akar lenni – állítja. – Itt, Balassagyarmaton nem számít, milyen kartonnal jön valaki. Azt mondják, oké, neki is van még egy dobása.”

 

Persze ezzel együtt sem könnyű bent. „Nem a bezártságot nehéz elviselni, hanem az embereket, mikor bezárnak egy húszszemélyes zárkába” – mondja. Karácsonykor meg aztán még nehezebb. „Igazi karácsonyom tizenkét éves koromban volt legutóbb – meséli. – Ekkor gyűlt össze a család utoljára meghitten a fa körül, aztán mindig jött valami veszekedés. Nem tudom, mikor lesz megint jó karácsonyom. Ilyenkor idebent kicsit jobb a kaja, és nyugodtabbak az emberek, de szeretünk hamar túl lenni az ünnepen, mert olyan, mintha megállna az élet.”

 

Beszélgetésünk után elindulok kifelé a körletekből. Útközben benézek az egyik zárkába. Ott ücsörög egy férfi, vele is váltok pár szót. Megtudom, hogy ő a kápolna rendben tartója. Életfogytiglanos, több mint húsz éve van börtönben, egykor bányász volt, most nyugdíjas. Mivel jól viselkedik, többször kiengedték már, épp a legutóbbi családi kirándulás fényképeit mutatja. Van, aki hazavárja, bár mióta bent van, autóbalesetben meghalt a fia. Jövőre szabadul, megbeszéljük, hogy majd odakint találkozunk. Aztán továbbhaladok a zárkától, s eszembe jut a kápolna kijáratának felirata: „Menj, és többé ne vétkezzél!”, ő visszaül a helyére, és tovább vár – azt hiszem, már a szabadulásra.

 

Fotó: BVOP