Látogatóban Rieger Tibor szobrászművésznél

A műtermek különös hangulata. Színek, formák, illatok, a lélek és az alkotó szellem rendezetlenül rendezett világa. Térnyitogató. A mindennapok unalmába (vagy éppen izgalmába, nyűgébe) belevasalt egydimenziós emberrel szemben kitárulkozás. Az ember, az alkotó ember, elindul a lehetséges felé. Elindul, s színekkel, formákkal, anyagokkal mindinkább el kívánja érni. Megmutatja – éli – az élet lehetséges tágasságát. A művészet nem akarhat ennél többet. Rieger Tibor szobrászművész műtermében állok, jobbra kitekintve a távolban az óbudai lakótelep egyen kimértségében is embermeleg kockái, balra a péterhegyi oldal. Aranyhegy – valaha talán Árpád vezéri központja, s az egykori római amfiteátrum, melyet Kurszán várának tartanak egyesek, s melyet ma elfednek a házak, akkoriban látótávolságra esett. Majd a pillantás közelít.

Hatalmas trónus, forgatható állványon, a trónuson végigomló kárpit. Talán gipszből vagy másféle anyagból? „Régen dédelgetett tervem vázlata…” – magyarázza Rieger Tibor. – Korábban megmintáztam már a koronázási palástot bronzba, amely a budai Várban, a Mária Magdolna-templom romjának apszisában látható. Sokan megtekintik, de a külföldiek nem tudják, mit látnak. Hiányzik a tájékoztató tábla, s azt hiszem, a magyarok közül sem mindenki tudja, mi is az.”

Könyvespolcra

Nagy vállalkozásba fogott 1988-ban Skrabski Árpád szociológus és Kopp Mária pszichológus. A Hungarostudy elnevezésű kutatás során felmérték, milyen a magyar társadalom egészségi és lelkiállapota. Ezt a munkát később három illetve hétévente ismét elvégezték, így a kutatók számára immár huszonöt éve állnak rendelkezésre azok az adatok, melyek alapján az egészségpolitikai intézkedéseket és egyéb, a társadalom testi-lelki állapotát befolyásoló döntéseket meghozhatják az illetékesek. A két úttörő kutató halála után sem állt le a munka, hiszen folytatta azt a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete. Legújabb felméréseikről a Magyar lelkiállapot 2013 című kötetben számolnak be.

Papa, emlékszel még a régi házra? Emlékezni annyi, mint birtokba venni. Nem tudom, neked mennyi jutott a birtoklás szép öröméből, jutott-e egyáltalán. Nekem se túl sok; negyvenéves voltam, amikor egyszer csak kiderült, az a ház, amelyről beszélek, s amelynek a közelében ástad diákkorodban az ősi elődök csontjait – ahogyan a fakult fényképen látlak, vagy inkább belelátlak –, elkerülte az államosítást. Családunkat kitelepítették, valahonnét a Hajdúságból érkezett emberek telepedtek a házba, s nem tudok másra gondolni, mint a hatalom ostobaságára, amely azt gondolta, a pillanatnyi erő örökre szól, így aztán elfeledkeztek a ház átírására a földhivatalban. Azt hitték, ó, a balgák, a világnak örökre elég a jelen erőszakossága, hogy mindent megváltoztassanak vele. Elfeledkeztek arról – vagy nem is voltak birtokában ennek a tudásnak –, hogy a gonoszság képtelen a végletekig nőni, mert az ember nem veszítheti el egészen a természetét, a benne lévő jóságot. Úgy szoktam mondani, bármilyen gonosz legyen is valaki, elérkezik arra a pontra, amikor már képtelen gonoszabbá válni.

Nem történt más, mint hogy néhány évtized múltán elernyedt a gonoszság. Mint a papírfigura, amelyet vízbe ejtenek, összeroskadt, s már csak valami erőtlen, pépes-gonosz mocskos folyadék úszkált körülöttünk – s mi benne. De erről te semmit nem tudhatsz. Harmincöt évvel korábban meghaltál, s csak most gondolok erre a számtani megfelelésre: éppen harmincöt esztendőt éltél. Olykor azt álmodtam, számon kérlek ezért a harmincöt esztendőért, a rövidségért, az árvaságért. Butaság, a fájdalom álmai ezek; ahogyan öregszem, egyre inkább szelídül, mélyül bennem a hiányod.