Zenei csúcstámadásokra készülve

Nagycsaládos apaként mennyire tud azonosulni Kékszakállúval, és egyáltalán e szimbólumos opera ijesztően józan realitásával?

 

– Teljesen. Egyetértek azzal a felvetésével, hogy A kékszakállú herceg vára akár párterápia és lelkigyakorlat témája is lehetne. Az Erkel színházi előadásban a hatodik ajtónál, a könnyek tavánál Kékszakállú és Judit teljesen eltávolodik egymástól. Judit még mindig kérdez: „Milyen víz ez, Kékszakállú?” Ő pedig maga elé meredve hajtogatja: „Könnyek, Judit, könnyek, könnyek.” Elbeszélnek egymás mellett; megszűnik a kapcsolat. Ez az elhidegülés döbbenetes pillanata. Már nem találják a közös hangot, a közös szót. Egyik fél sem teszi meg, vagy nem tudja megtenni a kezdőlépést azért, hogy e lelki folyamatot visszafordítsa, a megbékélés, a kompromisszum irányába terelje. Ebben a rendezésben az öltözködő, éppen távozni készülő Judit felé tárva a karját Kékszakállú azt mondja: „Gyere Judit, csókra várlak.” Lehet, hogy nem ezt, nem így kellett volna? Inkább válaszolni minden kérdésre? De kiadhatjuk-e magunkat teljesen? Az eredmény nem lenne-e végső soron ugyanaz? Judit számára már nincs titok, nincs semmi izgalmas Kékszakállúban, akiről korábban annyi hír járt. Hol vannak a határok? Érdekes kérdések, napokig elemezgethetnénk…

 

Bolognában kezdődnek a Parsifal próbái. Ezúttal Gurnemanzra, az operairodalom egyik legnagyobb és legszebb basszusszerepére készül…

 

– Pontosan egy évvel ezelőtt kerestek meg vele, de elég későn realizálódott a felkérés, ugyanis a legtöbb helyen, Olaszországban pedig különösen anyagi gondokkal küzdenek a színházak. A szereposztásokat csak az utolsó pillanatban írják ki, amikor már minden szempontból biztossá válik, hogy egy-egy ilyen nagyszabású produkció megvalósul. Időközben otthon és korrepetitor segítségével megtanultam a szerepet. Bolognában karácsonyig zajlanak a próbák, aztán pedig az új év elején.

 

Mit tud erről a Parsifalról?

 

– Hat előadásról van szó, január 14-én lesz a premier. Bolognai bemutatójának századik évfordulója alkalmából tűzik most műsorra. Romeo Castellucci rendezésekoprodukcióban született Brüsszellel, ahol 2011-ben már játszották. Az interneten utánanéztem; elég „modernnek” tűnik, csak remélni tudom, hogy semmi olyasmi nem lesz benne, ami a zene és a mű szellemisége ellen való. Várom a találkozást a darabbal, a rendezővel…

 

Bolognában egyébként komoly tradíciója van a Wagner-életműnek. Állítólag Verdi is járt „álruhában” a Teatro Comunaléban, hogy meghallgassa német pályatársa valamelyik zenedrámáját, de „lebukott”. Naplójában később megírta, hogy milyen mérges volt magára emiatt. Feljegyzéseiben számos jelzővel illeti Wagner művészetét: érdekes, gyönyörűszép zene, furcsa; de olyat is írt, hogy „ez az ember őrült”…


Egyre többször énekel Wagner-szerepeket. „Munkaköri kötelességnek” tekinti, feladatnak, vagy meg is kedvelte Wagnert?

 

– Nagyon. Azt gondolom, Wagnert úgy lehet igazán szeretni, ha az ember megtanulja, vagy legalábbis annyit hallgatja, hogy beleül a fülébe, megismeri a motívumokat. Ha már tudjuk a zenét, akkor lehet igazán átélni. Szerintem akik nem szeretik, azért tartanak tőle, mert nem olyan, mint egy romantikus olasz bel canto, amelyben csodálatos áriák hangzanak el, lassú és gyors résszel… Talán egy kicsit nehezebben befogadható zene, de megéri a fáradságot.

 

Közelednek az itthoni ünnepi Bohéméletek is. Hogy fér bele ebbe a családi karácsony? Kívülről úgy tűnik, hogy mindent kiegyensúlyozottan, derűvel és nyugodtan csinál…

 

– Otthoni szerepvállalásomba tényleg alaposan beleszól a bolognai próbafolyamat. A karácsonyi előkészületek, a feladatok neheze most különösen is a feleségemre és a nagyszülőkre hárul. Ha minden a tervek szerint alakul, december 22-én hazajövök, aztán csak január 2-án kell visszamennem Bolognába. Az ünnepeket szerencsére itthon tudom tölteni, de a rákészülésből sajnos nem tudom kellőképpen kivenni a részem. Hét gyermekünk van. Szüleimnél kezdjük a karácsonyozást, aztán nálunk, otthon folytatjuk, majd a feleségem családjánál. Huszon-egynéhány fővel ünneplünk, ami mindig nagyon szép és hangulatos. Megbecsülöm az együtt töltött időt. Gyorsan nőnek a gyerekek…

 

És 2014, illetve a következő szezon mit hoz?

 

– A nyitány az említett Parsifal lesz. Itthon az Operaházban és az Erkel Színházban elég sok a feladatom: A sevillai borbély, Mefistofele, A varázsfuvola, Figaro házassága, tavasszal újra a Mario és a varázsló, aztán Orestes az Elektrában. Júniusban, a Wagner-napokon a Tannhäuserben lépek fel a Müpában. Nyáron Angliában jön A kékszakállú herceg vára koncertszerűen, utána a Covent Gardenben a Bohémélet Colline-ja. Aztán egy kis nyári pihenőt követően a Carmen Escamillójaként debütálok a New York-i Metropolitanben, majd év végén, decemberben szintén Escamillót éneklek Münchenben.

 

Wagner: Parsifal Bologna, Teatro Comunale 2014. január 14., 16. (19 óra), 18. (15.30), 21., 23. (19 óra), 25. (15.30) Rendező: Romeo Castellucci Vezényel: Roberto Abbado A főbb szerepekben: Andrew Richards, Anna Larsson, Lucio Gallo, Bretz Gábor, Detlef Roth, Arutjun Kotchinian.

 

Beszélgetésünk után néhány nappal találtam meg az interjúban is emlegetett 2011-es brüsszeli Parsifal felvételét; a különös, szélsőséges érzelmeket kiváltó előadás nemrég jelent meg DVD-n. Romeo Castellucci kemény avantgárd színházában a rendező azokat az álmokat- víziókat állította színpadra, amelyeket az általa – vallomása szerint – számtalanszor meghallgatott mű hívott elő belőle. A darab eredeti szimbólumaiból lényegében semmit nem őrzött meg: nincs középkor, nincs Grál és szent lándzsa, nincs el nem múló sebtől, önnön vétkétől szenvedő király… – lovagi közösség sincs, csak lombruhás erdőlakók rejtőzködnek, és vezető nélküli „névtelenek” tömege vonul. Az ünnepi játék középpontjában ezúttal nem Krisztus és a megváltás áll, hanem az embert aggasztó üresség, a természettől való elszakadás, a környezet pusztulása. A Grál helyett mindent elnyelő, riasztó vákuum. Az előjáték alatt – a „kereszt előtt leroskadó” Wagnerrel szembeforduló – Nietzsche hatalmas profilképe előtt „fülbe súgó” albínó kígyó tekereg, amely bibliai utalásként „kézen-közön” újra és újra feltűnik. Parsifal életunt, magányos fiatalember, az erdőben elkódorgott turista, aki mégiscsak kiválasztott lesz. Más, mint a többiek, akárcsak a nő, sorstársa, Kundry. Castellucci deszakralizáló Parsifalja a hiperrealista módon ábrázolt erdőben kezdődik, majd rideg neoncsövekkel megvilágított üvegházban folytatódik. A Grál csodája függönnyel takart, fagyos fényözön, amely mögé mindenki gondoljon, amit akar. A karmesterként dirigáló Klingsor varázsló csodakertje sarkvidéki ridegségű üres fehér szoba fogva tartott, összekötözve himbálózó lányokkal. Ebben a „közegben” kerül sor Kundry és Parsifal (anya és gyermek, nő és férfi) döntő jelentőségű, szürreális találkozására. Árva zöld gally, szétbontott babérkoszorú, „húsvéttalan” lezárás. A lelki barangolás egy mai nagyvárosba vezet: rengetegből a betondzsungelbe. Parsifal az örök vándorlásra ítélt menetelők élére áll, aztán egyedül marad. Az út nyitva… – de mi vagy ki felé? Wagner zenéje viszont minden rendezői kétséget képes felülírni: a küldetés nem lehet reménytelen. E vigasztalan, végtelen hiányból mégiscsak meg kell hogy szülessen a végtelen utáni vágyakozás…