Argentína képekben

A fiatalabbaknak Messi, az idősebbeknek Maradona ugrik be először, ha azt mondjuk, Argentína. No meg 2013 márciusa óta Bergoglio bíboros, vagyis Ferenc pápa. De van itt még valaki, aki eszünkbe juthat: a Buenos Airesben elhunyt Bíró László, avagy a golyóstoll feltalálója. Argentinok és argentínai magyarok – Varga Attila újságíró és Vencsellei István fotóművész képei az ő országukról mesélnek.

Egyikük sem járt még a dél-amerikai országban, s mindkettejüket ugyanaz a személy várta kint: Juliska, Vencsellei István unokahúga, aki bár Argentínában született, és mindig is ott élt, kifogástalanul beszél magyarul. Leveleken és telefonon keresztül tartotta a kapcsolatot magyar rokonával, akivel azelőtt még sosem látták egymást. 2007-ben történt meg a nagy találkozás, amikor Pista bácsi Argentínába utazott. Varga Attila még előtte járt ott, s Pista bácsi kérte, hogy látogassa meg az óceánparti, egymillió lélekszámú Mar del Plata városában élő rokont. Míg az ottani magyarok ki nem találták, hogy időnként összejönnek csevegni, addig Juliska egyik legnagyobb problémája az volt, hogy nem tudja kivel gyakorolni a nyelvet.

Évek óta naplót írok, idő hiányában buszon, HÉV-en is. Gyakran szembesülök emiatt vizslató, gyanakvó tekintetekkel. – Írni ma már eleve gyanús tevékenység? – töprengek el néha emiatt. Azt hiszem azonban, az én körmölésemet inkább a hely és a körülmények teszik annyi ember szemében különössé. Miért és főleg mit írhat valaki utazás közben, idegenektől körülvéve? Lehet, hogy azt hiszik, ellenőr vagy véleménykutató vagyok, és annak, hogy írok, valamiként köze van hozzájuk. Aki nyilvános helyen ír, mintha valami jelképeset tenne, sőt majdnem mintha bemutatót tartana. Már-már egy lassanként idejétmúlt dokumentációs forma demonstrációja ez, ahhoz hasonló, mint amikor a vásárokban régi mesterségek művelői ismertetik meg a ma emberét a fegyverkovácsolás vagy a kékfestés műhelytitkaival. Érdekes, szokatlan, de a többség számára haszontalannak tűnő mesterfogásokkal, amelyek a legkevésbé sem tartoznak többé a mindennapokhoz.

Nem ért csalódás, amikor először – s azt remélve, nem utoljára – néhány napra a „Zöld sziget” földjére léphettem egy angliai kiállításunk előkészületei alkalmával. A tárlatnak helyet adó londoni Szent István Ház egyik vezetője is arról biztosított: szép és barátságos országba érkezünk a Szent György-csatorna túloldalán. Öt nap múltán, visszafelé jövet – amikor az Ír-tengeren keltünk át – valóban a legjobb érzésekkel távoztunk ebből a miénkhez sok tekintetben hasonló sorsú országból. Ifjúkorom óta dédelgetett vágyamat is tovább szőttem: milyen jó volna, ha létrejöhetne az ilyen nagy múltú – igaz, lélekszámban és négyzetkilométerekben mérve kisebbnek számító – nemzetek valamiféle megbonthatatlan kulturális és gazdasági szövetsége! De hogyan lehet akár csak „belekóstolni” is egy ennyire sajátos kultúrát és nyelvet (!) őrző országba ilyen rövid idő alatt? Az őszinte válasz így hangzik: sehogyan! A mélyebb megismerés reményével egy újabb utazásig legfeljebb csak mozaikképek maradhatnak bennünk ilyenkor. Ezekből válogatok most néhányat.

A London–Dublin buszjárattal Wales partjai felől érkezve, a „Kelta-tenger”egy szakaszán, a Szent György-csatornán átkelve a szigeteken ritkán tapasztalt melegben futottunk be a rosslare-i kikötőbe. Majd Wexfordtól, az ősi „viking várostól” Dublin felé haladtunkban elénk tárult a saját lábára állt, fejlett, mai Írország látványa: rendezett kis kertek és cottage-ok, békésen legelésző állatok, tiszta kisvárosok mindenfelé. Az olykor meredek partokon emelkedő várromok ugyanakkor a viharos történelem és az elnyomatás évszázadaiból villantottak elénk képeket – meglehetősen hiányos – ír történelmi olvasmányélményeink illusztrálására. A gael nyelvű feliratok – olykor az angol fölé helyezve – egy még rejtélyesebb, ősi világot idéztek meg.