Történet a (nem) mindennapi ökumenéről
S mi marad, ha vége az egyházak egységéért évről évről megrendezett imahétnek? Kérjük az Úristent az általa áhított közösség megvalósulásáért, de nem tehetünk úgy, mintha rajtunk semmi sem múlna. Nemegyszer a mindennapok csendes eseményei segítenek hozzá, hogy felfedezzük, milyen – olykor egészen egyedi – lehetőségei vannak az ökumenizmus életre váltásának. Az alábbiakban Szob plébánosa meséli el, hogy egyházközségükben hogyan lett egy nyugdíjas evangélikus lelkészből „tiszteletbeli káplán”.
A szobi plébániához tartozó kis faluban, Ipolydamásdon bemutatott egyik első misém után odajött hozzám egy ősz hajú, derűs ember, és megkérdezte, nem zavar-e, ha nyugalmazott evangélikus lelkészként részt vesz a vasárnapi szentmiséinken, nem lévén evangélikus templom a faluban. Első meglepetésemből felocsúdva örömmel hívtam meg arra, hogy csakúgy, mint az előző években tette, vasárnapról vasárnapra velünk ünnepeljen. Később kiderült számomra, hogy a hívek mindnyájunk Gyula bácsiját – azaz Dedinszky Gyulát – már „tiszteletbeli katolikusként” tartják számon, és jó volt hallani, milyen szerettel és tisztelettel beszélnek róla. Az elkövetkező években néhányszor megkértem, hogy egy-egy olyan ünnepen, amikor úgy alakult, hogy már nem volt lehetőségem Damásdon is misézni, tartson a közösségnek istentiszteletet. Nagypéntekenként pedig már évek óta igehirdetéssel és katolikus népénekekkel egybekötött áhítatot vezet a híveknek. Lelkésztársam igényességét és tapintatát tükrözi, hogy mindig elkérte az adott nap liturgiájának menetét, de néhány éve már neki is rendszeresen jár az Adoremus. Más jeles alkalmakkor felkértem arra, hogy ketten hirdessük Isten igéjét az ünnepi szentmiséken, sőt valamelyik évben a karácsonyi misén együtt énekeltük el Luther egyik énekét.
