A történelem folyamán szétszaggatott köntös

 

A keresztények üldözésével is Isten ügyét akarta szolgálni?

 

– Igen. Meg volt győződve arról, hogy a szövetség Istenét szolgálja a keresztények üldözésével. Teológiailag képzett farizeusként a zsidóság vallási vezető rétegéhez tartozott. Féltette egyházát, a zsidó egyházat, a szövetség népét, s úgy vélte, a kereszténység ennek létét veszélyezteti. Miután Krisztus kinyilatkoztatta magát neki, attól kezdve már keresztény – szentháromsághívő. Helyes pályára állította a Jóisten.

 

 

– A mai ember hogyan állhat „helyes pályára”?

 

 

– Mindennap meg kell küzdenünk ezért. A megtérés nem pusztán egyszeri esemény: megkeresztelnek valakit, s attól kezdve már semmi dolga nincs. Folyamatosan, újra és újra döntést igényel: döntést Isten mellett. Választanunk kell: Isten akarata szerint cselekszünk-e, vagy sem?

 

A megtért ember Isten szemével nézi a dolgokat, Isten szeretetével közelít másokhoz. Ha a magunk szempontját fontosabbnak tartjuk Istenénél, ezzel máris letértünk a helyes útról, s ismét szükségünk van pálfordulásra, hogy újra megnyissa szemünket az Úr.

 

A nem keresztény alakítsa életét annak megfelelően, hogy ő ember. A keresztény alakítsa életét annak megfelelően, hogy ő krisztusi ember. Krisztus számunkra a modell. Ő a példakép, akinek a nyomában kell járnunk; mert ha nem, megint csak szükségünk van visszatérésre – megtérésre.


Ezekben a napokban tartják hagyományosan az ökumenikus imahetet. Milyen gondolatokat kelt ez Önben a keresztény egységgel kapcsolatban?

 

 

– Jézus egyik nagy óhaja: legyetek egyek. Amikor az apostolokért imádkozik, az egységért imádkozik. Amióta Krisztus varratlan köntösét szétszaggattuk a történelem folyamán, amióta sokféle vallás létezik a kereszténységen belül, azóta érezzük, hogy ez így nem helyes. Vissza kellene állítanunk az egységet, de pusztán emberi szándékkal ez lehetetlen. A Szentlélek Úristen kegyelme és műve lesz, ha megvalósul az egység, de természetesen ezért nekünk is tennünk kell. Mindenekelőtt imádkoznunk érte, hogy kész- ségesek legyünk a Szentlélek Isten kegyelmi működésére.

 

A Szatmári egyházmegye vegyes képet mutat vallási szempontból, hasonlóan Erdély minden egyházmegyéjéhez. A történelmi magyar egyházak közül ökumené szempontjából elsősorban a reformátusokat említhetem. Az evangélikusok és az unitáriusok kevesen vannak, de velük is jó kapcsolatokat ápolunk, mint minden egyházzal és felekezettel, ahol magyarul beszélnek. Az egységre törekvés sokkal élőbb, elevenebb velük, hiszen összeköt minket a közös nyelv.

 

Olykor úgy néz ki, mintha évenként egy hétig ápolnánk az ökumené gyakorlatát, az év többi részében pedig elfeledkeznénk róla…

 

– Nálunk nem csak az egység hetében kerül sor ilyen találkozókra, a reformátusokkal több mint egy hónapig tart, s az esztendő más ünnepein is meglátogatjuk egymást. A Szent Egyed közösség közreműködésével ilyenkor januárban minden felekezet tagjait közös imára hívom a székesegyházba. Sajnálatos, hogy az ortodox testvérek távol maradnak…

 

Éppen azok, akik szentségi szempontból a legközelebb állnak a katolikus egyházhoz…

 

– Inkább egyházfegyelmi, s nem tanbeli különbségek mutatkoznak köztünk, de ők ennek ellenére elzárkóznak. Lehet, hogy a görögkatolikusokkal fennálló feszültségek miatt. A temesvári eset után – mintegy két esztendeje történt –, amikor az ottani ortodox érsek, Nicolae Corneanu metropolita áldozáshoz járult egy görögkatolikus templomban, a román ortodox egyház legfelsőbb vezetése megfenyítette az érseket, s attól kezdve megtiltotta: egyetlen ortodox sem vehet részt egyházi szertartáson, még imádságon sem katolikus vagy görögkatolikus templomban. Ha netán mégis jelen vannak egy-egy nagyobb eseményen, nem hajlandók megszólalni.

 

 

Mennyiben játszik szerepet az egyes egyházak és felekezetek közötti viszonyban a nyelvi, nemzetiségi különbözőség?

 

– Az ortodox testvérek fájdalmasan élik meg, hogy a görögkatolikus egyház az 1990-es változás után újra szabadon élhet. Úgy érzik, a görögkatolikusok „elcsábítják” híveiket az ortodox egyházból. Az ortodox testvérek ma is a korábbi álláspontot képviselik: a románok kizárólag ortodoxok, miközben a görögkatolikusok döntő többsége ugyancsak román anyanyelvű. Kivételként említem, hogy Szatmár megyében több mint tíz magyar görögkatolikus parókia is működik.

 

 

A reformátusokkal való kapcsolatra idehaza mintha történelmi súly nehezedne. A Heidelbergi Káté tavaly kiadott új fordításában – minden magyarázat nélkül – továbbra is szerepel egy szerencsétlen megfogalmazás a miséről. De ettől függetlenül ma is él az a fajta felfogás, miszerint a katolikusok a Habsburgokhoz pártoló labancok, s az igazi hazafiságot, a valódi nemzeti értékeket és kultúrát a kuruc reformátusok képviselik.

 

– Ez a megközelítés nálunk arra a viszonyra emlékeztet, melyet ortodox és görögkatolikus testvéreink élnek meg. Nálunk nem jelentkezik az említett történelmi nézetkülönbség a katolikusok és a reformátusok között; mindannyian kisebbségben élünk, otthon nem vagyunk otthon. A kisebbség a többségi nemzetállamban sokkal inkább összetart.

 

Amikor egységtörekvésről, ökumenizmusról beszélünk, gondoljunk arra, amit Boldog XXIII. János pápa vetett papírra: ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt minket. Mindenki maradjon meg annak, ami, minél jobban ismerje meg saját vallását és hitét, s aszerint kell(ene) élnie; s keresnie, mi a közös bennünk, hiszen Isten egy.

 

 

Milyen megoszlást mutat a Szatmári egyházmegye vallási térképe?

 

 

– Csekély kivételtől eltekintve keresztények élnek nálunk. A kereszténységen belüli megoszlás az egész egyházmegyében nagyjából ugyanazt a képet mutatja, mint Szatmárnémetiben. Húsz százalék a katolikus, húsz százalék a református, és hatvan százalék az ortodox vallású hívő. Más megközelítéssel: Szatmárnémeti lakosságának negyven százaléka magyar, hatvan százaléka román.

 

 

Két fogalompár találkozik és fedi át egymást: nyugati és keleti keresztény, illetve magyar és román nemzetiség.

 

 

– A nyelvi megoszlás ugyan- is vallási megoszlást is jelent. Országosan, durván számolva, tíz-tíz százalékot tesznek ki a katolikusok és a reformátusok, s nyolcvan százalékot az ortodoxok.

 

 

A magyar–román viszonyt hogyan jellemezné napjainkban?

– Ha felülről vagy kívülről nem szítják ezt a kérdést, békésen élnek egymás mellett a különböző nemzetiségek. Természetesen mindenki rendelkezik a maga öntudatával, s ez az öntudat olyan, mint parázs a hamu alatt. Ha valaki nagyon fújni kezdi, könnyen föl lehet izzítani.

 

 

Másrészt igencsak megnőtt a magyarság beolvadásának veszélye. A közösségek számbeli gyarapodása a románság körében figyelhető meg, a magyarság lélekszáma folyamatosan fogyatkozik.

 

 

A beolvadás és az elvándorlás következtében?

 

– Részben a beolvadás, részben az elöregedés következtében. Az elvándorlás nem számottevő. Kezdetben, az első nagy hullámban mintegy harmincezer fiatal hagyta el az egyházmegyét, de akik most munkát keresve hosszabb-rövidebb időre külföldre mennek, azok nem maradnak kint.

 

A vegyes házasságokkal természetesnek kell tekintenünk a beolvadást. Ha valaki román többségű vidékre költözik, gyermeke ott román iskolába megy, később már könnyebben fejezi ki magát románul. Román nyelvű szentmisére jár, hiszen románul tanulta a hittant. Ettől kezdve a román közösség tagja lesz.

 

 

Azt mondják, a román–magyar viszonyt elsősorban nem a régóta Erdélyben és Partiumban élő románok rontják meg, hanem a néhány évtizede újonnan beköltözők.

– Ez valóban érzékelhető. Az Erdélyben és Partiumban született románok számára természetesek az ottani viszonyok. De egy Regátból fölköltözött mindjárt azt kérdezi: ez nem Románia? Akkor miért beszélnek magyarul? A Szatmárnémeti egyházmegye területén ma még olyan arányban élnek magyarok, hogy hamar elcsendesednek ezek a hangok.

 

 

 

Látja-e a nemzetiségi megbékélés történelmi esélyét? Vagy a „megoldás” a beolvadás, a romániai magyarság megszűnése?

– A beolvadás soha nem megoldás. Viszont föl kell nőnünk az adott helyzethez. Senki nem válik boldogabbá azáltal, ha valakit mássá kényszerít, mint ami. Mindenkit tisztelnünk kell, s olyannak elfogadnunk, amilyennek a Jóisten látni szeretné őt. A beolvadás ugyanakkor megállíthatatlan folyamat. Ha nem jelölünk ki nagyon határozott ütközőpontokat, akkor a történelem ezt a kérdést magától megoldja. Tény, hogy mindig a többség olvasztja magába a kisebbséget. Nekem mint katolikusnak, mint püspöknek úgy kell tekintenem ezt a helyzetet, ahogyan a Jóisten nézi. Ő nem arra ügyel, ki milyen nyelven beszél, hanem arra, ki mennyire adja át magát Istennek; s mindegy, milyen nyelven adja át magát. Mert az egyház katolikus–egyetemes.

 

 

Ugyanakkor mindenkiben egészséges nemzeti öntudat munkál. Nekem magyar az öntudatom és a kultúrám, akármennyire büszke vagyok is a német származásomra. S azt szeretném, hogy magyar is maradjon, hasonlóan mindazokéhoz, akik magyarul beszélnek és magyar öntudattal élnek. Igen nagy segítséget nyújthat nekünk ebben az erős anyaország, amely föl tudja mutatni, hogy magyarnak lenni büszkeség, magyarnak lenni érdemes. S akkor megmaradunk…

 

 

A 2004-es népszavazás nemcsak a határon túli magyaroknak jelentett hatalmas traumát, hanem az anyaországon belül élő tisztességesen gondolkodók és érzők számára is. A mostani években érzik-e az anyaország ölelését?

 

 

– Igen, határozottan.

 

 

Romániában közigazgatási reformra készülnek, amelynek célja – így látszik – az egy tömbben élő magyarság fölszeletelése. Ezt Szlo¬vákiában már évekkel korábban végrehajtották.

 

– Nemcsak így látszik, így is van, bár ezt soha senki nem mondja ki. Igen romboló lenne, ha ezzel bárki céltudatosan ártani akarna másoknak. A románok nyilván a maguk elképzelését szeretnék megvalósítani. A Szatmárnémeti egyházmegye nem politizál, s ez már politikai kérdés. Ha keresztény módon közelítünk, a kérdést meg lehet fordítani: ha a másik lenne a mi helyünkben, ő vajon elégedett lenne ezzel? S akkor megértené, nem örülünk annak, amit ő idéz elő, hiszen ez veszélyeztet és sért minket.

 

 

Óhatatlanul idekívánkozik az autonómia kérdése. A közös Európán belül megoldhatónak látja-e ezt?

 

 

– Mindenkinek föl kell nőnie ahhoz a helyzethez, amelyet ma Európa képvisel. Lehet, hogy nálunk még időre van szükség ahhoz, hogy többségi testvérünk el tudja fogadni, mit jelent ez. Román körökben a visszarendeződéstől félnek, a határmódosítástól, s az ezzel járó következményektől. Ahogyan közeledik Trianon századik évfordulója, úgy erősödnek ezek a hangok.

 

Az ilyen nézetek alaptalanok, s képviselői nem gondolnak bele: mit kezdene Magyarország egy akkora román többséggel? Hiszen megfordulna Magyarország népességi aránya. Tehát nem erről van szó. Minden józanul gondolkodó ember másutt keresi a megoldást.

 

 

Székelyföld a személyi és kulturális autonómián túlmenően az európai regionalizmus szellemében kívánja a területi autonómiát.

 

– Amíg az Európai Unió az egyes országok belügyeként kezeli a kisebbségi kérdéseket, elég nehéz lesz előbbre jutni. Akkor reménykedhetünk majd, ha megszületik egy közösen elfogadott, európai szemmel, európai gondolkodásmóddal körbebástyázott, pontosan meghatározott autonómiafogalom. Nem azt jelenti ez, hogy addig nem kell beszélnünk róla, s nem kell igényelnünk az autonómiát, viszont politikusainktól bölcsességet kíván, meddig lehet feszíteni a húrt.

Fotó: Cser István