Moór Marianna rendkívüli és hagyományos női szerepekről

A Magyar Színház művészbejáróján besétálva azon gondolkodtam, vajon kivel fogok most találkozni. Melyik arcát mutatja majd? A természetes, odaadó nőt, a fiatal egyetemistát, a megkeményedett parasztasszonyt, vagy esetleg Berta mama fog köszönteni? A társalgóba érve Moór Marianna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő fogadott, teljes valójában, szerepeit gondosan őrizve a szívében. Kérdésemre, hogy melyik nőalak került hozzá a legközelebb – majd hat évtizedes színészi pályája alatt –, azt válaszolta, minden szerep ugyanolyan vállalás a komédiás számára. Nekünk, nézőknek az a feladatunk, hogy megtaláljuk az előadásban a katarzist, a műben a személyre szóló üzenetet, a szerepek mögött a rejtőző művészt, azaz a másik embert. Először egyik első szerepéről, Böbéről kérdeztem…

– Gaál Pista és Sára Sándor közös munkájának, gondolkodásának eredménye a Sodrásban című film. Amikor az ember nyakig benne van a munkában, nem tudja, hogy épp „filmtörténelmet vagy tananyagot” ír, teszi a dolgát lelkiismerettel. Főiskolai osztálytársaimmal játszottuk együtt, inkább így, utólag vagyok boldog, hogy részt vehettem benne.

Kaposvári kiállítás a Dél-Dunántúl szakrális emlékeiből

Asszonykezek által dúsan hímzett miseruha, naiv házi oltár, szúette Szent Ferenc-szobor, térdeplő szerzetes, faragott neogótikus szárnyas oltár, üveg áldozókehely, monumentális olajfestmény Dorfmeister Istvántól, pravoszláv ikon, Krisztus sírba tételét ábrázoló, népies majolikakép, ezüstserleg, míves gyertyatartó, sokat forgatott, nagyméretű Szentírás. Néhány egyházi kincs abból a kínálatból, amely a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban látható. A Dél-Dunántúl szakrális emlékeit felvonultató, a XVI-XX. századot átfogó kiállítás abban a reményben született, hogy a múzeumok raktáraiban pihenő, netán eldugott falvakban megőrzött egyházi relikviákra mint továbbra is megóvandó örökségre irányítsa a figyelmet.

A progresszív rockról – dióhéjban

A magyar klasszikus zenei élet egyik jeles képviselője mondta valamikor a könnyűzenéről, hogy azért nem szereti, mert primitív, hangos és üres. Biztos, hogy sok szempontból igaza volt, hiszen e műfajba tartozó szerzemények nem a bonyolultságukról híresek. Egyszerű dallam, könnyen megjegyezhető szöveg kell ahhoz, hogy egy-egy dal néhány hétre megvesse lábát a slágerlistákon. Ezután a legtöbb „opus” eltűnik a feledés homályában, egészen addig, míg egy aktuális retróőrület során ismét elő nem szedik őket. Ám vannak kivételek. A rockzene népszerűvé válásával ugyanis nemcsak azok kezdtek foglalkozni a műfajjal, akik megelégedtek a néhány akkordból álló, egyszerű dallamvezetésű szerzeményekkel. Különösen igaz ez a progresszív rocknak nevezett irányzat – bátran mondhatjuk – alkotásaira, hiszen ezek kidolgozottságukban vetekednek a komolyzenei művekkel.