– És Zsaba Márira hogy emlékszik?
– Ranódy Lászlónál készítettem az első filmemet, és pár év múlva újra együtt dolgozhattunk az Árvácskában, amelyben Zsaba Márit formálhattam meg mélyen, tudatosan és sok készüléssel. Az Árvácska szintén fontos, meghatározó állomása lett pályafutásomnak.
– Hippia, Heléne, cigányasszony, kéjhölgy… Éva?
– Minden szerep feladat. Ma is – ha olyan hangulatban vagyok – leveszem a polcról Az ember tragédiáját, és olvasgatom, megnézek benne egy-egy részt, pontosítom az emlékezetemben. Örök életre velünk élnek a regények, színdarabok, versek, drámák. Hogy mi marad meg belőlük, a játszott szerepeinkből? Minden.
– Női sorsok, arcok, szerepek. Melyik került igazán közel Önhöz?
– Ahogy említettem, feladatok: rendeltetés, megformálás, alakítás. Amit megjelenítünk a deszkákon, az a nézőnek vagy katartikus vagy nem, de nekem, színésznek a feladatot, munkát jelenti. Mindezt úgy teszem, ahogyan a fizikumom, idegrendszerem, felkészültségem engedi. A nagyobb horderejű, nagy írók által írt szerepek a mai napig élnek bennem, de a pályán töltött ötven-hatvan év során természetesen megtaláltak kisebb, könnyebben felejthető alakítások is. Ahogy öregszünk, egyre kevesebb az úgymond nagy szerep. Hiszen a női sorsok, tragédiák, szerelmek fiatalabb korra íródtak, az én színpadi lényemet már nem érintik. Mostanában idős hölgyeket, kedves nagymamákat alakítok. A lélek ugyan nem öregszik meg soha, de az elmúlás természetes folyamat, és tudomásul kell venni, hogy a drámairodalom nagyrészt nem az öreg hölgyekről szól. Aztán az ember is „kopik”, az agyunk sem úgy fog, mint korábban. Kilencven oldalt már nem tudunk csak úgy bebiflázni, hiszen néha még azt is elfelejtjük, hova tettük a szemüveget, kulcsot. Sok színész ezért is hagyja abba a pályát.
– Ez azt jelenti, hogy a színésznek nem kell „odaadnia magát” az aktuális szerepének?
– Dehogynem. Minden idegszálammal ott kell lennem, és minden este tökéletes felkészülést is igényel. A színésznek az a feladata, hogy a nézőben okozzon katarzist. Nekem leginkább „túl kell élnem” a megjelenített tragédiákat, személyes drámákat, hiszen másnap is színpadra kell mennem, és esetleg valami egész más karaktert, történetet kell bemutatnom.
– Ettől még előfordulhat a színészben is katarzis?
– Ha jól sikerül az előadás, én is érzem, hogy most hatottam. Mindenhez kellenek persze a színésztársak is – kivéve az önálló esteket. De hát ez mesterség, nem csoda. Szakma, amelynek ugyanúgy megvannak a fogásai, kellékei, mint minden más területnek. A színészmesterség abban különbözik a többitől, hogy kettős: ami a nézőnek érdekes és olykor varázslatos, nekem, színésznek teljesen természetes.
– Azt mondják, színészből is kétféle létezik: varázsló és mágus. Az egyik egy lesz az alkotással, a másik úgy adja elő, mint bűvész a mutatványt.
– Mindkettő megfér egy emberben. Az előadó egyik alkalommal varázsló, máskor mágus. Sok mindentől függ, hogy épp melyik kerekedik felül: társaktól, szereptől, rendezéstől, közönségtől és sok egyéb külső-belső tényezőtől. De az nagyon fontos, hogy megvalósításában és technikai finomságában minden alkalomnak ugyanolyannak kell – vagy kellene – lennie, hiszen a jegyet mindenki megvette, amiért minőséget szeretne kapni. Természetesen előfordul, hogy nem úgy sikerül minden, ahogy szeretnénk, mi is emberből vagyunk. De amikor nem tudom estére hadrendbe állítani az idegeimet, akkor is úgy kell dolgoznom, hogy ezt csak én (és esetleg egy-két fogékony kollégám) érezze, senki más. Aki a szakmai tudás birtokában van, az ezt megfelelően tudja kezelni. De amikor megszületik a csoda teljes valójában, az csakugyan nagyon jó érzés.
– A Magyar Színház tagjaként jelenleg milyen darabokban szerepel?
– A színházunk átalakult, fő profilját a gyermekelőadások, mesejátékok jelentik. Emellett a Sinkovits Imre Színpadon – amely egy szobaszínház – játszunk míves, komoly drámákat is. Van egy-két személyes darabom, Berta mama vagyok az Égigérő fűben és rongybaba egy Andersenről szóló zenés játékban.
– Egy kereskedelmi televíziós sorozatban most szerzetesnőként jelenik meg…
– Ez egy epizódszerep, rövid jelenetekkel. A történetben egy fiatal lány szerzetesnek készül, és elmegy a zárdába megnézni, milyen ott az élet. Számomra a szerzetes nővér megformálása ugyanolyan női szerep, mint az összes többi. Szimpatikus apácát alakítok, akinek a kedvessége, nyíltsága talán azért is fontos, hogy az életben azok a fiatalok, akik hívást éreznek a szerzetességre, ezáltal is kedvet kapjanak hozzá. Sok mindenről szó esik a fiatal lány és az apáca között, többek között arról, hogy ebben a hivatásban természetesen le kell mondania az anyaságról, a családról.
– Moór Mariannának nem kellett lemondania az anyaságról, a családról.
– Van gyermekem, huszonéves unokám – bár valóban nagyon nehéz volt összeegyeztetni a hivatást, a pályát a családi léttel. Főiskoláskoromban szültem, szó szerint az iskolapadból rohantam haza szoptatni, majd vissza. De megéri, hiszen a logisztika, a családi lét szervezése is egy a női feladatok közül. A szakmai életben is szükség van fegyelemre: ha az ember szorgalmas, precíz, megbízható, annak híre megy – ugyanúgy, mint annak, ha valaki késős, megbízhatatlan, szétszórt vagy iszákos. Sajnos sok nagynak ígérkező karrier törik derékba a deviancia miatt. A sikert is tudni kell viselni, hordozni, nekem annyiban volt könnyebb, hogy mindig azt gondoltam, hogy nem nekem, hanem a szerepeknek szól. Jelenleg is családban élek a város szélén, unokám, fiam, menyem jönnek hozzám minden vasárnap, együtt ebédelünk, és elmeséljük, kivel mi történt. Nekem természetes közeg a család.
– Nagyon tudatos, pontos, a realitásban élő művész. Gondolt arra, hogy ne csak művelje, hanem tanítsa is a szakmáját?
– Nem. Ha valaki odajön hozzám, és kérdez, boldogan állok rendelkezésre. De magam is úgy tanultam ki igazán a szakmát, hogy figyeltem a kollégákat, az előttem járó példaképeket. Minden este, minden színésztől lehet valamit tanulni. Csak oda kell figyelni.
Fotó: Amdala.hu / Dóka Attila
