Elmélkedési percek Orvietóban
A csend terített szárnyat az umbriai táj alkonyatára, a késő ősz még nyárias ruhában fogadta az Orvietóba érkezőt. Alig volt járókelő a főúton. Itália csodáját, a dómot kerestem.
A csend birodalmában – Róma felől érkezve – a városka még hatásosabb történetével, falakat, házakat átfogó titok- koszorújával, amely etruszk időktől hervadhatatlan. Urbs vetus – mondták a rómaiak. Ez változott hangzótorzulásokkal Orvietóvá.
Az enyhe tél után, mintha csak feledtetni akarná a múlt év márciusában történt, sok madáráldozatot követelő nagy havazást, idén korán érkezett a tavasz. Ragyogó napsütés, kellemesen enyhe levegő fogadott bennünket, amikor március 8-án Andris fiamékkal és Roland barátunkkal a Kiskunságba látogattunk. A magasban mezei pacsirták énekeltek, az út menti fákon és bokrokon sordélyok ültek, és egyszerű strófáikat ismételgették. Közeleg a túzokdürgés ideje, és Andrisnak sikerült felfedeznie négy kakast. Az én szemeimnek túlságosan távol voltak. Legfeljebb csak készülődhettek a dürgésre, mert lesimult tollazattal, békésen csipegettek.
Hajdan unokatestvéreimmel együtt sok időt töltöttünk nagyanyámnál. Vagy olvastunk a pajtában, végigheveredve a búzászsákokon, vagy focizás helyett indiánosdit játszottunk. Az ellenséges sápadt arcúak elől mama kertjében, a szőlő között rejtőztünk el. Az almafa tövében kukoricaszárból építettünk vigvamot, s kakastollat tűztünk a hajunkba, amely büszkén hirdette hőstetteinket. Legtöbbször persze abból állt a játék, hogy a két fiú fölmászott a fára cseresznyézni, én pedig a Winnetout olvastam, és szótárfüzetbe gyűjtöttem az apacs, sziú, komancs, kajova nyelvű szavakat, mondatokat. Ma is emlékszem, hogy Old Shatterhand nevének jelentése apacsul Szelki Lata: a kéz, amely pozdorjává zúz. A fehér vadászt Medveölő puskájáról és a híres Henry-féle, huszonöt lövetű ismétlőkarabélyáról lehetett fölismerni.
Lassányi Gábor régészeti missziói
Egyiptom és Szudán núbiai emlékei, Aquincum és Óbuda; ókor és kora középkor. Izgalmas határátlépések térben és időben. Lassányi Gábor régész-egyiptológust, az Aquincumi Múzeum munkatársát, a Magyar Régész Szövetség elnökét korábbi és jelenleg zajló munkáiról kérdeztem afféle főbb témákat felvillantó prológusként a végtelen történelem kivételes kultúráiról szóló sorozathoz. A múltidézést fél évszázaddal korábbról indítottuk, az első núbiai magyar leletmentéstől…
– A mai Szudán területének középső, Nílus-völgyi részét nevezzük Núbiának, ahol 1964-ben zajlottak magyar ásatások. Az Asszuáni-gát építésével egy óriási zónát, Núbia teljes alsó területét elöntötték. Egy hatalmas tó jött létre, így gyakorlatilag minden emlék víz alá került. Nagy nemzetközi összefogással az Abu Szimbel-i sziklatemplomokat sikerült megmenteni; darabokra bontották és feljebb újjáépítették őket. Az akkori leletmentő munkában a Szépművészeti Múzeum és a Régészeti Intézet munkatársai is részt vettek, Castiglione László vezetésével. A magyar misszió tagjai Abdallah Nirqiben egy kora keresztény (kopt) települést és temetőt tártak fel. A következő núbiai magyar expedíciót mi indítottuk el a 2000-es évek közepén, Egyiptom és (akkor már) Szudán határán. Az asszuánihoz hasonló újabb gát épült a Níluson. Egy körülbelül száznyolcvan kilométer hosszúságú – még ma is töltődő – mesterséges tó jött létre, amely e kevéssé ismert vidék valamennyi történeti-régészeti emlékét megsemmisüléssel fenyegette. A szudáni kulturális minisztérium nemzetközi felhívást tett közzé, hogy mentsék, ami menthető. Ezúttal kevesebben mozdultak meg, mint az Asszuáni-gát építésekor, ebbe a projektbe elsősorban angol, német, lengyel, amerikai egyetemek-múzeumok kapcsolódtak be – és Magyarország is csatlakozott a munkához. Minden részt vevő ország külön koncessziós területeket kapott; egy-egy tizenöt-húsz kilométer hosszúságú Nílus-parti szakaszt. Mi 2006-ban és 2007-ben a negyedik zuhatagnál dolgozhattunk. Az adott rész régészeti felmérése és a kiválasztott emlékek részletesebb feltárása volt a feladatunk, amelynek persze – miután óriási területről van szó – csak a töredékét lehetett elvégezni.
Márai Halotti beszéde és utóéletei
Látjátok feleim…
Márai nem lírai alkat, de jelentőset alkotott versben is, ha rendkívüli helyzetben a prózánál „sűrűbb” műfajhoz kényszerült fordulni; talán éppen sorsfordulói segítették felülemelkedni önmagán, írói alkatán. Kiemelkedő lírai alkotásai életfordulóin születtek: kisfia, Kristóf halálakor (Ujjgyakorlat 3.); apja halálakor (Farkasrét); a háború végén (Verses könyv); az emigrációs lét, a bizonytalanság átélésekor (Halotti beszéd); az 1956-os forradalom összetett élménye nyomán (Mennyből az angyal). Az emigráció létérzése 1948 előtt is jelen volt életében, átélte az „idegen emberek” sorsát: bármennyire szerette Párizst, nem élt át befogadottságot, és bármennyire lételeme volt az utazás, idegenségérzete mellett az alkotói térfogat hiánya folyamatosan jelen volt érzésvilágában. 1948 után többszörösen megkérdőjeleződött identitása, mert a hontalanság mellett alkotása eszköze, az anyanyelv elvesztésének lehetősége, megfakulása is egyre valóságosabbá vált. Megesik, hogy a mondatot magyarul kezdem elgondolni, olaszul folytatom és franciául, vagy angolul fejezem be, ahogy tudom – állapította meg naplójában már 1950-ben. Ebből az élményből és tapasztalatból forrásozva írta Halotti beszéd című versét a következő évben, emigrációja éveinek számához képest túlságosan is korán.
Kertész Sándor kaposvári kiállításáról
Szent és profán nem válik ketté a világmindenség szempontjából – idéződnek fel bennem Balás Béla kaposvári megyés püspök szavai, amikor megállok-megpihenek Kertész Sándor Székely Bertalan-díjas festőművész alkotásai előtt a Somogy Megyei Kormányhivatal galériájában. Az életmű grafikai vonulatáról számot adó kollekció kellően nyomatékosítja e tényt, s egy-egy mű felkiáltójelként figyelmeztet életünk, cselekedeteink fonákságaira.
Olvasólámpa
Kortárs amerikai filmrendezők
A harmadik évezred első évtizedének közepén a hazai művészmozirendszer összeomlásán és a tékák jó részének megszűnésén túl a filmnézési szokások drasztikus megváltozását az egyre-másra születő filmblogok áradata jelezte. Végképp globalizálódott a filmipar. Csaknem egy évtizeddel később pedig megjelenik egy könyv épp azokról a rendezőkről, akiket az amerikai tömegfilm újkori fogyasztói nemegyszer idoljaiknak tekintenek. A Korszakalkotók huncut könyv: egyszerre olvasható elmélyült tanulmánykötetként, laza portréfüzérként és a kortárs újvilági filmezéshez szóló ódaként.
Különleges ima alkalmakat szerveznek a Sacré Coeur (Szent Szív) nővérek. Táncolnak, de nem azért, hogy megváltozott tudatállapotot érjenek el, hanem azért, hogy megtapasztalják a valóságot. „Nem csupán fejünkben és fejünkkel imádkozunk Istenhez, hanem egész testünkkel” – írja Anselm Grün Böjt című könyvében. A Szent Szív Társaság tagjai imagesztusokra épített lelkigyakorlatokat is tartanak.
Kapcsolódó írásunk: „Isten jelenlétében” címmel