Wes Anderson amerikai rendezőnek sikerült a lehetetlen: a mai fejlett vizuális kultúrájú világban, amikor a telefonunkkal jobb videofelvételeket tudunk készíteni, mint néhány évtizeddel ezelőtt a filmrendezők kameráikkal, ebben az évről évre, percről perce egyre profibb szakmában elérte azt, hogy azonnal, az első filmkockától kezdve tudjuk, kinek a munkáját látjuk. Filmjeiből találomra kiválaszthatunk egy kockát, és máris felismerhető, hogy ez bizony Wes Anderson. Ha egyetlen filmjét láttuk már, rögtön felismerjük a többit is. Ilyen bravúrra tényleg nem sokan képesek.

Manapság már senki nem csodálkozik azon, hogyha a mitológia történeteiből nyer ihletet egy-egy filmrendező. Ha csak a kétezres évekre figyelünk, akkor is találkozhattak már a nézők a trójai háború hőseivel éppúgy, mint Thészeusz vagy Perszeusz megpróbáltatásaival. E feldolgozásokban egy közös pontot fedezhettek fel a mitológia ismerői: a klasszikus szerzőknél olvasható változatoktól a forgatókönyvírók alaposan eltértek. Pontosabban szólva, legtöbbször csak az alapkonfliktust tartották meg, a többit átgyúrták, mégpedig annyira, hogy csak köszönőviszonyban volt az eredeti történettel. Ezzel szemben a bibliai tárgyú filmekre mindeddig az volt a jellemző, hogy az alkotók kínos pontossággal követték a Szentírásban leírtakat. Egészen mostanáig. Ugyanis a nemrég bemutatott Noé című amerikai film szakít ezzel a hagyománnyal. Mégpedig alaposan.

Ha a könyveknek megvan a maguk sorsa, a filmeknek még inkább: ezernyi félbemaradt, megcsonkított vagy sok helyen soha be nem mutatott alkotást ismer a filmtörténet. Rendezőik szerelemprojektjeiként például a Nebraska és a Mud elkészült ugyan, sőt némi Oscar-csillogásban is volt részük, ám a magyar mozivásznakig egyikük sem jutott el.