A Kehely

Mesébe illő motívum, ismerős a folkloristáknak. De ők nagypéntek nélkül ismerhetik. Valaki mégis tudta: Bálint Sándor, a boldoggá avatását váró égi honos. Könyvébe beleírta, most már németül is olvasható: „Németpróna (Slovenské Pravno) hagyománya szerint a közeli Visehrád hegyen minden századik évben a nagypénteki passió alatt gyönyörű szép vár látható. Szintén ezen a hegyen ugyanekkor barlang nyílik meg, tömérdek kincs van benne. Aki be tud jutni, sokat szerezhet belőle.

Úgy véljük, hogy itt a középkori Grál-legenda élőszóval fenntartott és céltudatos gyűjtéssel bizonyára még szaporítható hazai változataival van dolgunk.

A Grál-történetből tudjuk, hogy minden nagypénteken galamb szállott az égből alá, szájában a szentostyával, amely a Grál-ereklyét erővel, lovagjait gazdagsággal töltötte el. A kincset a Mons Salvationis várában éppen a Grál égi erejével, sugallatával épített, drágakövekkel tündöklő templomban őrzik.


Ugyanezen a napon jut be az egyik szövegváltozat szerint a bolyongó, Grál-kereső Parsifal a várba, ahol balgaságból nem kérdezősködik a beteg Amfortas király baja felől, akinek gyógyulása éppen a felebaráti szeretet szavától függ. A kelyhen utódként még is Parsifal neve tűnik föl, aki jóváteszi mulasztását.

 

Albrecht von Schaffenberg továbbszőve Wolfram von Eschenbach előadását, leírja a Grál-templom csodálatos szépségét és további történetét. Az emberek bűnbe merülnek, ezért a Grál eltűnik, illetőleg messzire, napkeletre kívánkozik. Amerre híveivel átvonul, mindenütt megajándékozza a kolostorokat, kórházakat és a szegényeket. Végre János pap országába, a paradicsom szomszédságába jutnak, ahonnan a csodálatos bibliai folyók erednek. A templomos lovagok könyörgésére az Úr ide parancsolja a Grál-templomot is, Parsifal pedig papkirályként uralkodik.

 

A mi mondai látomásainkban, továbbá archaikus népi imádságainkban ez a templom villan föl.”

 

Ez utóbbihoz Erdélyi Zsuzsanna erős „példatára” kívánkozik, a Hegyet hágék, lőtőt lépék. Amellett, hogy eltölt az archaikus imádságok gyönyörűsége, közben egyes részleteknél felidéződhet a Grál-lovagok hagyománya, maga a Grál-legenda, amelyben „az európai szellemtörténet egyik legnagyobb rejtélyéről, és az ember Örökkévalóra irányuló vágyának metaforájáról” van szó. Ez már a nemrégiben megjelent, A Szent Grál című könyv német szerzőjének, a történész-publicista Michael Hesemann-nak találó megjegyzése a titokzatos Grálról. S most, hogy a Szent István Társulat jóvoltából ezt a könyvet is forgathatom, kétszeresen eltölt a sokszor és sok helyen olvasott- hallott igazi história, mely tradíciók teológiai fontosságú forrásvidékére utalható. Hogy éppen erről van szó, kétezer év hozza közel a krisztusi szavakat arról a „szent vacsoráról”, amikor kezébe vette „ezt a csodálatos kelyhet”. Ezúttal a hangsúlyt az ezt szóra tesszük, tehát arra a meghatározott tárgyra, amely rámutat a vacsora legfontosabb edényére, amelyről a Lohengrin-záróének ekként szól: „Mert védve van, kit szent varázsával áraszt, / nem érhet baj, és nem hal bús halált.” Az archaikus imádságok gyűjtőjének Mekényesről és Lészpedről hozott Szűz leán Szen Margit imáccságában ezt olvasni: „Megindula Szűzleán Szen’ Margit / az aranmedencével a hónya alatt, / Krisztus urunknak harminchárom csepp vérivel…” (A piarista tudós, Holl Béla nyomán a folklórkutató Antióchiai Szent Margitra utal, aki a III. században vértanúságot szenvedett.) Az aranymedence a Grál alapmotívuma. Ugyanis erős hagyomány tartja, hogy a keresztfán szenvedő Megváltó lecsurgó vérét Arimathiai József edénybe fogta: abba a tálba, amelyből Jézus a „végső vacsorán” evett. De valójában tálról vane szó, amely eredetileg agyagedény volt, de „Krisztus szavára smaragddá vált”, amit József és rokonai „a brit tenger egyik szigetére” vittek? (Ez az V. századi apokrif Ni kodémus-evangélium alapja.) Eltérő legendák élnek, azonban a lényegben mind azonosak. Erdélyi Zsuzsanna tömör mondataival: „Keresztény jelképként a Grál liturgikus edény, szent ereklye, az Eucharisztia jegye. A középkori fény-Krisztus-egyház szimbólumkör legelvontabb képe. Idézi a szentáldozás utolsó vacsorabeli előképét, az átlényegülés misztériumát, de a krisztusi véráldozatot is. Együttesen a megváltást s ezzel az üdvözülést, örök életet.”

 

Michael Hesemann, a történész nyomába szegődöm, akinek említett könyve megpróbálja igazolni a tradíciót azzal, hogy állítja: a titokzatos edény valóság, a valenciai székesegyházban őrzik.

 

(Május 4-i lapszámunkban folytatjuk.)

 

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .