Napjainkban fedezzük fel a nők üdvtörténetben betöltött szerepének valódi mélységeit. Egyre gyakrabban esik szó Isten női arcáról, a Biblia nőalakjairól, ugyanakkor az anyaság teológiájáról elsősorban csak Szűz Máriával kapcsolatban elmélkedünk. Egy evangélikus lelkész, teológiai doktor, Margot Käßmann, aki 2010-ig a Németországi Protestáns Egyház elnöke volt, nem mellesleg pedig négy lány édesanyja, egy egész könyvet szentelt a Szentírásban szereplő anyáknak.
Erzsi – maradjunk ennyiben – nem helybeli, de itt dolgozik a városunkban. Innen az ismeretségünk. Az alábbi, nem mindennapi történetet ő mesélte el.
– Mindaz, amit most elmondok, azzal kezdődött, hogy nemrég a szekszárdi kórházban jártunk a gyerekeimmel, ahol a sógorom anyját látogattuk meg a belgyógyászaton. Hárman voltak a kórteremben, aminek a látogatás elején még semmi jelentőséget sem tulajdonítottam. Csak amikor a búcsúzás után jöttünk kifelé, akkor akadt meg a szemem az egyik ágyvégi lázlapon, amelyen jól olvashatóan szinte „szembe jött” velem egy régről ismerős név. X. Y.-né, született itt és itt, ekkor és ekkor. Szemem a lánykori nevét kereste, s miután elolvastam, rögtön a földbe gyökerezett a lábam, mivel bizonyossá lett előttem, hogy az idős asszony, aki e helyen fekszik, nem más, mint az anyám. Az édesanyám. Aki négyéves koromban elhagyott. Önkéntelenül hagyta el a számat az izgatott kérdés:
– Hová valósinak tetszik lenni?
„…hány és hányféle színeváltozás, / a múlandó s a múlhatatlan / hányféle hely cseréje!”– írja Pilinszky János Találkozások című versében. Igen, találkozásokban élünk: arcok és tekintetek vonzásában keressük a szépséget, amely Dosztojevszkij szerint megváltja a világot. Mindennapjaink legelementárisabb tapasztalatát szenvedjük azonban akkor, amikor magunkba gubózunk, nem találva a gyönyörködés felszabadító élményét. A világ sok színűsége ilyenkor elfátyolozódik előlünk. Az igazi csoda akkor talál meg bennünket, amikor a másik ember szemébe nézve megtörténik a színeváltozás: amikor elhagyjuk a kategóriák és ítélkezések múló világát, és belépünk a múlhatatlan dimenziójába. Ebben a pillanatban már nem nézzük sem a bőrszínt, sem a vallást, sem a faji hovatartozást; egyedül a jelen pillanat szépségének vonzásában létezünk. Találkozásban vagyunk.
A bensőséges vallásgyakorlat műtárgyai a pálosok Sziklatemplomában
Nem sokkal lapzártánk előtt, április 24-én a budapesti Sziklatemplomban Bátor Botond pálos tartományfőnök és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a professzor társaságában megnyitotta Ruzsa György állandó, háromszázhetven darabból álló fémikon-kiállítását. Az ikonszakértő művészettörténész, mivel szerkesztőségünk már régóta jó kapcsolatot ápol vele, a megnyitó előtt két nappal megmutatta nekünk kincseit, és sok izgalmas apróságot osztott meg az Új Ember olvasóival.
‒ Hogyan született döntés arról, hogy a budai pálos Sziklatemplomban állandó fémikon-kiállítás legyen? Hogyan érlelődött meg Önben a terv?
– Kötődöm ehhez a templomhoz; gyermekként, még a nagymamámmal jártam itt először. Ideális kiállítási helyszínnek véltem, ezért a rendhez fordultam, amely örömmel felkarolta az ügyet. Azért a fémikonok mellett döntöttem, mert ezeket, noha magas esztétikai értékűek, sokáig nem becsülték eléggé, és emiatt nem is igen kutatták. Csak a kilencvenes években kezdett velük komolyabban foglalkozni Zotova és Glutova, két orosz kutatónő, a moszkvai Rubljov Múzeum munkatársai. Sokat jártam, kutattam ott, jó barátságba keveredtem velük. Olyan gyümölcsöző volt az együttműködésünk, hogy 2005-ben Budapesten, az Iparművészeti Múzeumban már közösen rendeztünk fémikon-kiállítást, amely ötszáz ikont vonultatott fel; a legtöbbet, amely valaha is megtekinthető volt egyszerre bárhol a világon. Négyszázat ők hoztak Moszkvából, százat én kutattam fel és határoztam meg idehaza. A kiállítás angol nyelvű katalógusa ma is nagyon népszerű a gyűjtők körében. A sikeren felbuzdulva érlelődött meg bennem a gondolat, hogy állandó fémikongyűjteményt hozok létre, méghozzá a világon a legnagyobbat.
Györfi Béla Szabolcs házfőnök, templomigazgató
‒ Mikor és milyen megfontolásból döntött a rend a Ruzsa György által rendezett fémikon-kiállítás befogadása mellett?
– Két éve már, hogy a professzor úrral elkezdtünk közösen tervezgetni, miután a tartományfőnökünket, Bátor Botondot felkereste az ötlettel. A Sziklatemplom és a rendház közötti helyiségeket éppen fel akartuk újítani, így miután meghoztuk a döntést, egy helyiséget már eleve erre a célra alakítottunk át.
Az Istenszülő a legenda szerint 910-ben, Bölcs Leó bizánci császár (866–912) uralkodása idején, amikor jelentős támadások érték a birodalmat – Keresztelő János és János evangélista társaságában – megjelent a konstantinápolyi Blakhernai- (Blachernai) templomban, és kendőjét a hívek fölé emelte, ezzel jelezve, hogy számíthatnak oltalmára.
Szent Borbála nemcsak a keleti egyházban, hanem az egész keresztény világban a leggyakrabban ábrázolt női szentek közé tartozik. Legendája és tisztelete az első ezredforduló táján terjedt el, először a Földközi-tenger keleti vidékein, majd hamarosan Itáliában és egész Európában. Ereklyéi Velencébe és Torcellóba kerültek.
Az Olvasó írja
Stockinger Artúr Szekszárdon született, 1926-ban, gyermek- és ifjúkorát a Tevel melletti Csurgópusztán töltötte, ahol apja százötven hektáron gazdálkodott. Bonyhádon járt gimnáziumba, majd édesapja halála után, tizenhét évesen ő folytatta a gazdálkodást. A kommunista hatalomátvétel után elvették a család földjét, rendőri felügyelet alatt állt, napszámos, majd vasúti munkás lett.
Már diákkorában sokat vívódott, hogy az egyházi életet válassza-e, de újra és újra visszatért a földhöz, az állatokhoz, a gazdasághoz. Amikor ennek lehetősége végleg elveszett számára, a kisdorogi plébános hatására beiratkozott a győri szemináriumba. Közel harmincévesen kapott meghívást az Úr szolgálatára, s harmincöt évesen szentelték pappá.