„Megjelent egy ember, akit Isten küldött”

1939-ben Eugenio Pacelli államtitkár egyértelmű várományosa volt a pápai trónnak, de most nem tudott a közvélemény arról, hogy van-e jelöltje a bíborosok többségének. XII. Piusz képes volt arra, hogy nemegyszer nehéz tudományos kérdéseket is érintő előadásokat tartson jegyzetek és leírt szöveg nélkül. Ugyanakkor igen távol állt tőle a párbeszéd és a kollegiális felelősség igénye. Államtitkárának 1944-ben bekövetkezett halála után senkit nem nevezett ki e posztra, hanem csak két helyettes államtitkár, Domenico Tardini és Giovanni Battista Montini állt az államtitkárság élén. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy utódaként végül „átmeneti pápát” választottak a bíborosok. A kérdésre, hogy „ki ez a Roncalli?” hamarosan választ kapott a világ.

 

A pápa csak úgy benéz az ajtón

 

A gazdag arisztokrata családból származó XII. Piusz (1939–1958) inkább merevnek látszó komolysága, tartózkodása után XXIII. János természetessége, olykor hangos nevetése (Pacelli pápa legfeljebb mosolygott) már önmagában is nagy változást jelentett a Vatikánban. De Magyarországra sokáig csak anekdoták jutottak el vele kapcsolatban.

 

Amikor lakosztályát még festették, egyszer felment megnézni, hogy halad a munka. A festő a létra tetejéről hallotta, hogy valaki közeledik. „Vigyázz, mert lefröcsköllek!”, kiáltott rá, mert álmában sem gondolt volna arra, hogy a pápa csak úgy benéz az ajtón.

 

Amikor egy alkalommal rabbik csoportját készült fogadni, eléjük ment, és a belépőket ezzel a szentírási idézettel fogadta: „Én vagyok József, a ti testvéretek!” Azok alig tudtak megszólalni meglepetésükben.

 

Amikor egy főpapi társaságban beszélgetett valakivel, aki Giovanni Montini (a későbbi VI. Pál) személyére utalt, egyetlen kérdéssel találóan jellemezte nem sejtett utódát: „Ja, a mi kis Hamletünkre gondol?”

 

Egyik fogadásán egy kislány odasúgta az édesanyjának: „Jaj, de csúnya!”

 

Meghallotta e szavakat, visszalépett a kicsihez, megsimogatta, és így szólt: „Tudod, kislányom, a pápát nem szépségversenyen választják.”


Giuseppe a bergamói püspök magántitkáraként egyháztörténetet, hitvédelmet és ókeresztény irodalomtörténetet tanított a papnevelő szemináriumban. A zsinati megújulásban félreismerhetetlen a történeti látásmód érvényesülése. De a lelkipásztori munkát sem hanyagolta el.

 

Az I. világháború után úgy látszott, hogy a római kúriában bontakozik majd ki karrierje, és/vagy tudományos, professzori pályafutás vár rá.

 

De úgy tűnt, hogy „mellékvágányra” kerül. Pedig azért lehetett Bulgária apostoli vizitátora, majd Görögország és Törökország apostoli delegátusa, mert e nehezebb terepen jó tárgyalókészségére számítottak elöljárói.

 

Párizsi évek

 

1944-ben Párizsba küldték apostoli nunciusnak, mert ott volt rá szükség. Ezzel a „perifériáról” az egyik legfontosabb diplomáciai tisztségbe került. De Gaulle tábornok ugyanis nem volt hajlandó elfogadni a Vichy-kormánynál akkreditált addigi nunciust, és a nácikkal kollaboráló püspökök leváltását kívánta. Roncalli nemcsak a kényes helyzetet oldotta meg, de a francia egyház megújulását is támogatta. Ennek apostola Emmanuel Suhard párizsi bíboros volt, akinek körleveleit hazai ifjúsági köreinkben írógépen terjesztettük és olvastuk.

 

Majd a munkáspapok mozgalmát segítette. A munkáspapi hivatás onnan eredt, hogy a nácik által németországi kényszermunkára hurcolt franciákat önként kísérő lelkipásztorok megismerték a munkásokkal sorsközösséget vállaló papok lehetőségeit, és e szolgálatot a békés körülmények között is folytatták.

 

Amikor a munkáspapi mozgalmat – mint a papi hivatással összeegyeztethetetlent – Róma 1952-ben végül is betiltotta, Roncalli álláspontja tarthatatlanná vált. Csakhogy a párizsi apostoli nuncius tisztéből csak felfelé lehet „bukni”. Így lett Giuseppe Roncalli 1953-ban bíboros, velencei pátriárka. Egyházpolitikai félreértéseken keresztül is vezetheti választottját az Úristen Péter széke felé.

 

A húszas évektől megszoktuk, hogy a pápát Piusznak nevezik. Volt XI., XII., de vajon miért lett Roncalli pápa most János? Biztosan nem a XIV. századi XXIII. János ellenpápa inspirálta, de nem is az ugyancsak XIV. századi XXII. János pápa, bár utóbbi átszervezte a kúria hivatalait és a ferences szegénység szellemét hirdette. Inkább a szeretett apostol nevét kívánta felvenni.

 

Beárad a friss levegő

 

A II. vatikáni zsinat összehívásának bejelentése szenzációként hatott, pedig belső egyházi körökben tudták, hogy már korábban is gondoltak rá. XI. Piusz idején is felmerült, XII. Piusz idejében, 1948-ban pedig körkérdést intézett a Vatikán a főpásztorokhoz: véleményük szerint milyen problémákat kellene megtárgyalni ezen a zsinaton? A beérkezett válaszok ismeretében azután úgy döntöttek, hogy a zsinat tervét elhalasztják. János pápa azonban – a közismert történet szerint –, amikor valaki megkérdezte tőle, mit vár a zsinattól, az ablakhoz lépett, és szimbolikus gesztusként kitárta, hogy friss levegő áradjon be.

 

Ne feledjük, hogy XII. Piusz a maga vonalvezetésével és nagy személyes tekintélyével tizenkilenc éven át határozta meg a tridenti zsinat (1545–1563) óta, négyszáz éve egyébként is szinte változatlan egyházi formákat. A mosolygós, joviális alkatú János pápa hamar elnyerte a széles közvélemény rokonszenvét, de az újtól megriadni hajlamos egyházi kisebbség csakhamar félteni kezdte tőle az egyház megszokott rendjét. A szovjet tömb kommunista vezetői pedig kezdték úgy értelmezni az új pápai stílust, hogy „az egyház felismerte a szocializmus maradandó értékeit, és ezért felhagyott az ellene való hiábavaló harccal”. Természetesen egyik felfogás sem volt igaz.

 

Akadtak, akik úgy vélték, a pápa nem is tudja majd irányítani a zsinatot, mert ahhoz nem elég ablakot nyitni. XXIII. János valójában azt kívánta, hogy a zsinat előkészítő bizottságai fejezzék ki a zsinati atyák szándékait. Ekkor még el sem hangzottak olyan kifejezések, mint „párbeszéd” és „kollegialitás”, de szellemük már érvényesülni kezdett az egyház életében.

 

Ezekben az időkben egy kicsit mindnyájan egyháztörténészekké váltunk, hiszen érdekelt minket az addigi húsz egyetemes zsinat története. S vajon milyen lesz a XXI. egyetemes zsinat? 1959. május 17-én állította fel a pápa az első előkészítő bizottságot. Június 29-én jelent meg Ad Petri cathedram kezdetű enciklikája, amelyben általánosságban már jelezte a zsinat célját: a hit terjesztése, az erkölcsök megújítása, az egyházjogi normák korunk gondolkodásához alkalmazása, az elszakadt keresztény testvérek meghívása. 1960. június 5-én aztán tíz előkészítő bizottság alakult, hogy megfogalmazzák a „schematákat”, a zsinat elé terjesztendő dokumentumtervezeteket. Megalakult a Keresztény Egység Titkársága is, amely máig új és új formát öltött, és a római kúria egyik fontos intézményévé vált.

 

Villámlátogatás Assisiben

 

A pápa lelkiségére és tudatos törekvésére jellemző, hogy néhány nappal a zsinat kezdete előtt villámlátogatást tett Assisiben, a XII. század nagy reformere, Szent Ferenc sírjánál, és imádkozott a tanácskozás sikeréért.

 

Azután elérkezett a II. vatikáni zsinat megnyitásának napja, 1962. október 11. A világ talán fel sem fogta, mekkora veszély fenyegette ezekben a napokban. Casaroli bíborost idézem: „A világ a szakadék szélén állt. A Kubába telepített szovjet rakéták okozta válság drámai döntés elé állította a két nukleáris szuperhatalmat. A két főszereplő, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió világosan felismerte, hogy az emberiség vagy a bolygó pusztulása a tét. De nem tudták, hogyan lehet ebből a helyzetből kikerülni.” Ekkor János pápa október 25-én a Vatikáni Rádión keresztül szózatot intézett a világhoz: „Emlékeztetjük súlyos kötelességeikre azokat, akik a hatalom felelősségét viselik. Esedezünk minden kormányon lévőhöz, hogy ne maradjanak süketek az emberiség sikolyával szemben. Hogy tegyenek meg minden lehetségeset a béke megőrzéséért, hogy folytassák a tárgyalásokat.” A válság október 28-ra a Szovjetunió rakétakivonásával megoldódott. Norman Cousins amerikai újságírónak később Hruscsov azt mondta: „A pápa közbelépése humanista tett volt, amelyet a történelem nem fog elfelejteni.”

 

Ami a zsinat megnyitását illeti, XXIII. János pápa beszédében ellentmondott a katasztrófa-prófétáknak, mert szilárd hittel fordult a Gondviseléshez. „Nekünk nem az a feladatunk, hogy a katolikus tanítás értékes kincsét csupán megőrizzük, mintha egyedül az érdekelne minket, ami régi, hanem most örömmel és bátran munkához látunk, tesszük, amit korunk megkövetel tőlünk, hogy folytassuk az utat, amit az egyház húsz évszázad óta megtett.”

 

Zsinat a világ közvéleménye előtt

 

A zsinati résztvevők létszáma is sokatmondó. Az I. niceai zsinaton csupán kétszázötven püspök vett részt, Efezusban nem egészen kétszáz. A IV. lateráni zsinaton négyszáztizenkét püspök és nyolcszáz apát volt jelen. Az I. vatikáni zsinaton ezerötven volt a meghívottak létszáma, és hétszázhetvennégyen tudtak részt venni. A II. vatikáni zsinaton mintegy kétezer-ötszáz zsinati atya jelent meg. Így növekedett az egyház. Így fejlődött a technika, „kisebbedett” általa a világ, s „csökkentek” a távolságok. De fejlődött a rádiós és az írott sajtó is, és megjelent a televízió, amely lehetővé tette, hogy a világ közvéleménye hamarosan soha nem látott érdeklődéssel figyelje a tanácskozás eseményeit.

 

Az érdeklődés a pápa megnyitó beszédén túl akkor nőtt meg igazán a zsinat iránt – kivéve a kommunista cenzúra által irányított sajtót –, amikor kiderült, hogy a zsinati atyák nem „fejbólintó jánosok”, akik az eléjük tárt javaslatokat vita nélkül elfogadják, hanem különböző nézeteket fogalmaznak meg, és keresik egy-egy kérdés korszerű feltárásának lehetőségeit. Hamar kialakult a vezető egyéniségek köre, a konzervatív kisebbség és a zsinati szellemet értő, elfogadó többség. És eközben a zsinati atyák tanultak, teológus tanácsadóikkal konzultáltak. János pápa nem volt jelen az üléseken, távollétével is biztosítani kívánta a szabad szólás lehetőségét. Természetesen volt módja arra, hogy a technika segítségével figyelemmel kísérje a zsinat lefolyását, hiszen annak valamennyi részlete, minden szó, minden szempont érdekelte.

 

Mi a Vatikáni Rádió magyar adására figyeltünk. Esténként összefoglalók tájékoztattak a napi eseményekről, felszólalásokról. Csakhamar megérkeztek az első nyugati kiadványok, beszámolók is. Lassan megérthettük, hogy „nem egy liberális egyházról van szó, hanem a szó legnemesebb értelmében vett radikális kereszténységről és egyházról.”

 

Suenens bíborost idézem: „1962 júliusában Castel Gandolfóban úgy találta János pápát, hogy ceruzával a kezében tanulmányozza a zsinati javaslatokat, és széljegyzeteket fűz hozzájuk. Aztán látogatójának megvallotta: „Ó, tudom ám, hogy mi lesz az én személyes hozzájárulásom a zsinathoz.” Majd kis szünet után így folytatta: „A szenvedésem lesz a hozzájárulásom.” Rákbetegségben fejezte be ötéves pápaságát.