A legendák és a valóság

És ő?

 

– Véletlenül ezt mondta egyszer: „Sok ember említette, hogy akár pápa is lehetnék… bele fogok nyugodni Isten akaratába.”

 

Megválasztásakor mit mondtak egymásnak?

 

– Kijött a szertartásmester, és a velencei pátriárka titkárát kereste. Felgyorsult a szívverésem. Beléptem a Sixtus-kápolnába, és a mögötte lévő kis sekrestyéhez mentem. Közben a bíborosokat figyeltem. Ő a sekrestyében volt, már fehér reverendában. Rám nézett, én megcsókoltam a lábát, a kezét, ő pedig azt mondta: „Semmi nem változott kettőnk közt.” Csak így, egyszerűen. Aztán beléptek az államtitkárság emberei. Amikor megkérdeztem, mi az első feladatom, ő a breviáriumát és a rózsafüzérét kérte. Aztán evett egy kicsit. Majd kérette monsignore Dell’ Acquát a beszéde miatt. Majd monsignore Tardinit…


Milyen volt a pápa és monsignore Tardini viszonya?

 

– Nem hiszem, hogy nagy nézeteltérések lettek volna köztük. Egyértelmű, hogy egy nuncius és elöljárója között vannak kisebb-nagyobb problémák. Azt mondta monsignore Tardininek: „Az isteni gondviselés ide rendelt. Semmit nem tudok az aktuális ügyekről, ön pedig már negyven éve itt dolgozik.” Tardini azonban a korára hivatkozva visszautasította, hogy államtitkárnak nevezzék ki. De János pápa azt felelte neki: „Azt nem mondhatja, hogy túl öreg, én négy évvel idősebb vagyok önnél. Szükségem van a segítségére. Ön pap, az egyház szolgája. Dolgozott XI. Piusznak, XII. Piusznak. Ismeri az egyház ügyeit. Segítenie kell az egyháznak és nekem.” „Engedelmességet kér tőlem?” – kérdezte Tardini. „Igen, néhány éve ön kérte, hogy engedelmeskedjem önnek, ma én kérem önt.” Tardini letérdelt, a pápa megáldotta, majd megölelte: így született meg az államtitkári kinevezés.

 

Mik voltak a pápa utolsó szavai?

 

– A környezetében mindenkivel beszélt. A bíborosokkal, a monsignorékkal, a háztartást vezető nővérekkel és velem is. Bocsánatot kértem az elkövetett hibákért: „Nem kell, én elviseltem a te hibáidat, te meg az enyémeket. Együtt dolgoztunk, szenvedtünk, szerettünk, megbocsátottunk, és nem álltunk meg, hogy felszedegessük azokat a köveket, amelyeket innen-onnan dobtak ránk.” Ez jól jellemzi az együtt töltött éveket.

 

A boldoggá avatáshoz hivatalosan is elismertek egy csodát, amely János pápa személyéhez fűződik: Caterina Capitani nővér gyógyulását. Más csodákról is tud?

 

– Igen. Sok olyan van, amelyet nem ismertek el hivatalosan. Közvetlenül a halála után a nép már közfelkiáltással szentként tisztelte.

 

Ön János pápa mellett élt. Szentnek mondaná őt? Egész nap vele volt. Éveken keresztül.

 

– Ezt a kérdést én is feltettem magamnak. Láttam őt misézni, imádkozni, emberekkel foglalkozni. Mértéktartó volt, szerette a szépet: a zenét, a természetet, a gyerekeket, az egyházatyákat. Csodáltam benne, hogy rögtön meg tudott bocsátani. Toleráns volt és nagyon kiegyensúlyozott. Igaz ember volt.

 

Miért fogadta el idős kora ellenére is a pápaságot?

 

– A kor nem számított. Nem mi találjuk ki Isten műveit. Mi csak méltatlan szolgák vagyunk… „Nem muszáj mindent elvégeznünk… majd mások folytatják a munkánkat” – mondogatta.

 

János pápáról sok anekdota maradt fenn. Monsignore Heim szerint jó részük nem is igaz.

 

– Ha némelyik anekdota nem is igaz, legalábbis hihető. Ha olykor valaki elmesél egyet, mindig azt mondom, végül is megtörténhetett.

 

Persze ha valaki azt mondaná, megölt valakit, tiltakoznék. S akkor is, ha azt állítanák, szitkozódott. Persze ártatlan dolgokat mondott néha. De, tudja, egy olyan extrovertált emberről, mint János pápa volt, könnyű legendákat gyártani. Ezek olyanok, mint a keret a kép körül. Érdekesebbé teszi azt.

 

A következő eset viszont csakugyan megtörtént. Egy idős, megkeseredett pap nyugdíjba vonult, és egy otthonba költözött. Zsémbes volt az öreg, senkit sem akart látni. Nem volt imádságos ember. Roncalli bíboros elhatározta, hogy meglátogatja őt, bár sokan mondták neki, hogy ne tegye. De ő, mint a jó pásztor, az elveszett báránynak is utánament. Megtalálta az utat az öreg pap szívéhez. Egy közvetlen hangú és szívélyes beszélgetés után elérte nála, hogy újból misézzen és breviáriumozzon. A találkozás végén megölelték egymást, és a pap ajándékot is kapott a pátriárkától. Az öreg szinte repdesett örömében, és mindenkinek elmesélte, mi történt vele: „Megvan az okom az ünneplésre.” Az eset részleteiről azonban nem sokat lehetett tudni. Másnap katolikus körökben már sokan beszéltek az esetről. Amikor a pátriárka meghallotta ezt, csak ennyit mondott: „Előre láttam, hogy így lesz. Még ha nem tudtam is kiszívni a mérget a véréből, legalább a lelkéből eltávolítottam.”

 

(Részlet Gunnar Riebs: XXIII. János, Kortársak emlékeznek a zsinat pápájára című könyvben megjelent interjúból)