A főünnep evangéliumi szakaszának kiindulópontja Jézus kérdése: a tanítványok szerint kinek tartják őt a többiek? Kórusban érkeznek a különböző válaszok. Amikor azonban személyessé válik a kérdés – „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (v. 15) –, csönd támad. Ez ugyanis olyasmi, ami távolságtartóan már nem megválaszolható. A kérdés immár közvetlenül a tanítványokhoz szól, minden bizonnyal ezért nem érkezik előre kész válasz. Péter az egyetlen, aki megszólal, s kimondja hitvallását: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (v. 16). A hit középpontját ragadja meg, s ezért e mondat nem származhat tisztán emberi megfontolásból.

Katekézis a liturgiáról

Elnézését kérem a kedves olvasónak, de egy reflexió erejéig vissza kell térnünk egy néhány héttel ezelőtt hosszabban, több cikkben is tárgyalt témánkhoz, a liturgia és az Úr igéje közti kapcsolat végiggondolásához. Nem egy templomban láttam, hogy az evangéliumot meghirdető pap vagy diakónus az „ezek az evangélium igéi” akklamációkor magasra tartja a nyitott könyvet, mintegy megmutatva azt a híveknek: „Nézzétek, ezek az evangélium igéi!” Bevallom, ilyenkor önkéntelenül is feltör bennem a válasz e ki nem mondott felkiáltásra: „Nem, az csak egy könyv, amit valóban tisztelünk, de nem azok az evangélium igéi!”

Az egyház nagy ünnepét tartjuk június 29-én: „a szent, dicső és mindenekfelett dicséretes” Szent Péter és Szent Pál főapostolt tiszteljük ezen a napon. Templomainkban az ikonosztázionon mindig jelen vannak a szentek között, sőt közöttük is a fő helyet kapják meg. Kimagasló tiszteletük azonban nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy közös ünnepük a legnagyobb ünnepek – a tizenkét lítiás ünnep – közé tartozik. Fő énekük, a tropár azonban – az egyház egészséges gondolkodásmódjának megfelelően – mégsem annyira őket állítja az ünneplés középpontjába, mint magát Jézus Krisztust. Igaz, kettős megszólítással kezdődik és kettős közbenjáró kéréssel zárul, de a középpontban mégis „a mindenek Uralkodója” áll.

Tehetős és tekintélyes család gyermekeként született a mai Törökország északi részén, Trapezuntban, 925 körül. Korán elvesztette szüleit, anyjának egyik rokona nevelte fel. Már fiatalon Bizáncba került tanulni, ahol jó képzést kapott a világi tudományokban is. Keresett oktatóvá vált, nyitva állt előtte a tudóspálya. Ám ő aszketikus, világtól elvonult életet akart élni. Amikor egy utazása során megpillantotta Athosz hegyét, vágyódás fogta el, hogy ott telepedjék le. Bizáncban megismerte Maleinaszt, a virágzó kolostor, Küminasz igumenjét (házfőnökét), és elmondta neki, hogy szerzetes akar lenni. Életét nemsokára Küminaszban folytatta. Négy év után elöljárói „a csendesség nagy harci állapotába” bocsátották, vagyis attól kezdve a kolostortól távolabb, remeteként élhetett egy cellában, kenyéren és vízen, kemény lemondásban.