Lapunk legfiatalabb olvasója látható ezen a képen az édesapjával. Míg az apa elmerülni készül egyházunk ügyes-bajos ügyeiben, addig a kis Levente falja a kultúrát, vagyis a Mértékadó című újságunkat. Munkatársainkkal egyetértünk abban, hogy ilyen megerősítések után ezentúl még nagyobb lelkesedéssel készítjük a lapot. Köszönjük a nagypapának, Gyorgyovich Miklósnak, hogy eljuttatta hozzánk a fotót!
Az országban mindössze két templomot szenteltek fel Gyertyaszentelő Boldogasszony tiszteletére. Az egyik Gázi Kászim pasa egykori dzsámija Pécsett, amely ma római katolikus plébániatemplom. A dzsámi 1543–46 között épült. A törökök kiűzése után a jezsuitáké lett, akik a minaretet lebontották, az épületet átalakították, de azért az iszlám jellegzetes jegyei ma is felfedezhetők rajta. A dzsámi imafülkéje a délkeleti fal tengelyében látható, ettől balra és jobbra Allah és Mohamed nevének felirata figyelhető meg; a szenteltvíztartók egykor mosdómedencék voltak. A török építészet sajátosságai miatt az itteni szentmisék különleges hangulata egyedülálló az országban.
Ismeretlenek
Decemberben Veresegyházon megnéztük a római katolikus templomban a gyerekek a karácsonyi pásztorjátékát. Kisfiunk, Dávid nyolcéves, jár hittanra, és mivel a szereplők között voltak vele egykorú gyerekek is, megkérdeztük tőle, hogy nem ismeri-e valamelyiküket. Dávid alaposan megfigyelte őket, majd tűnődve azt felelte: „Nem ismerem egyiket sem. Lehet, hogy reformátusok.”
Szántó Tibor
Van még jó hírünk
Legyünk őszinték: a menzai ételekkel kapcsolatban kevés jó emléket őrzünk. Sőt, inkább csak rosszakat. Az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet (OÉTI), illetve az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) 2009-ben országos felmérést végzett az óvodai közétkeztetésről, és mondhatjuk, „hivatalossá” tette az érintettek személyes rossz véleményét.
A rendkívüli emberi teljesítmények mindig nagy figyelmet érdemelnek. Nem lehet csak úgy „elmenni” mellettük, mint egy átlagos, hétköznapi hír hallatán. De nekünk, „médiafogyasztóknak” nehéz dolgunk van: az irdatlan sokféleségből, a médiumok áttekinthetetlen kínálatából kell kiválogatnunk az értékeket, el kell tudnunk választani a „búzát a pelyvától”.
Egy harmincnyolc éves angol fiatalember, Edward Michael „Bear” Grylls néhány évvel ezelőtt került az érdeklődés középpontjába. Aki huszonhárom évesen megmászta a Mount Everestet, az nem akárki. A Discovery Channel által készített – azóta már megszűnt – sorozatában a túlélés technikáit mutatja be a civilizációtól távoli vidékeken. Például arról, mi a teendő, ha egy éjszakát a homoksivatagban kell töltenünk. Mondjuk hogyan lehet egy elpusztult teve testében szállást csinálni a hideg ellen, vagy melyik bogarat ehetjük meg a dzsungelben.
A velencei karnevál évezredes múltra tekint vissza. Első írásos említése 1094-ből való. Fénykora a XVIII. században, Casanova idején volt, Velence ekkor kapta a „karneválok városa” címet. Az osztrákok uralma alatt a karneváli hagyomány megszakadt, és csak 1979-ben éledt újjá.
A velencei karnevál mindig hamvazószerda előtt két héttel (idén január 30-án) kezdődik, és húshagyókedden ér véget (a hústól való búcsúzásra utal latin eredetű neve is: carne vale). Az első napon a városlakók vízre szállnak, és az éjszakát is ott töltik. Hajnalban az Adria vizével vetnek keresztet, hogy egész évre mentesüljenek a betegségektől.
Köztudott, hogy a farsangi időszak vízkereszttől húshagyókeddig tart, ám arról talán kevesebben hallottak, hogy a régi időben szokás volt az asszonyok és a gyerekek külön farsangolása is. Temesvári Pelbárt már a XV. században feljegyezte a dunántúli falvakban meglévő szokást, s beszámolt az asszonyok farsangjáról. A nők egyetlen napra kiléphettek a szigorú kötöttségekből, s akár férfiruhát, akár más jelmezt öltve mulatozással, dáridózással tölthették a napot, az éjszakát. Az asszonyfarsang legtovább a Mátrában található, főként szlovák és morva településeken maradt fenn.
Új sorozatunkban havonta bemutatunk egy olyan – ismert vagy már feledésbe merült – magyar értéket, találmányt és szülőatyját-szülőanyját, amelyre és akire méltán lehetünk büszkék. Első választásunk a sokak által kedvelt dobostortára esett. De ki is volt az a Dobos, aki sokáig féltve őrizte titkát, a torta receptjét?
Dobos C. József (1847–1924) ősei több nemzedéken keresztül mind szakácsok voltak. Dédnagyapja II. Rákóczi Ferenc szerencsi várában volt szakács. Ő maga apja mellett, majd az Andrássy-családnál tanulta ki a szakma csínját-bínját. Csemegeüzletét 1878-ban egy téli napon nyitotta meg Budapesten, a Kecskeméti utca 12.-ben. A harmincegy éves tulajdonos állítólag türelmetlenül nézte a frissen behavazott járdát, amelyen hosszú órákig egyetlen üzlete felé tartó lábnyom sem volt látható. Ott, azon a napon nem gondolta, hogy rövid időn belül Pest egyik legfelkapottabb cukrászdája lesz az övé.