Szeretem és tisztelem az öreg fákat, talán ez az egyik oka annak, hogy évente legalább egy-két alkalommal felkeresem a martonvásári parkot. Ezúttal július 1-jén Budai Tibor grafikusművész barátommal jártuk be ezt a gyönyörű területet.
„Már késő este volt, amikor megérkeztünk. Úgy volt, hogy egy kint élő ismerősünk kijön értünk a reptérre, de aztán mégsem tudott jönni, így vonattal kellett mennünk. Valahogy eljutottunk a vasútállomásra, és az első éjszakát ott, a londoni King’s Cross pályaudvaron töltöttük. Másnap reggel felültünk a vonatra, és elindultunk Lincolnba, a városba, ahol letelepedni készültünk. Amikor megérkeztünk, letettük a bőröndöket az állomás közepére, és vártunk, hátha felbukkan az ismerősünk. Délután a rendőröket is ránk akarták hívni, hogy mit ácsorgunk ott egész nap. Ekkor előkerült az ismerősünk, és szerzett nekünk egy szobát valahol. Megérkeztünk a szállásra, már nagyon fáradtak voltunk, ám alighogy álomba merültünk, kopogtak az ajtón, és közölték: el kell mennünk, mert az, aki a szobát kiadta, nem értesítette a többi lakót, hogy jövünk. Este kint álltunk az utcán. Már megint.” Így kezdődött Nagy Krisztián nagy-britanniai története.
Élő fákból „épített” templomot egy új-zélandi férfi, Barry Cox a farmján, Hamilton közelében – számolt be a New Zealand Gardener kertészeti magazin. Egy nap Barry kisétált a kertjébe és arra gondolt: ennek a gyönyörű helynek szüksége van egy templomra.
A nyári melegben kevés jobb dolgot tudok elképzelni, mint egy árnyékos teraszon egy nagy adag fagylalt elfogyasztása. Bár véleményem szerint a fagylalt minden évszakban és időjárási körülmények között nagyszerű, eredetileg mégiscsak azért találták ki, hogy frissítőül szolgáljon a hőségben. S hogy nem valamiféle modern kori mulatságról van szó, bizonyítja, hogy már körülbelül ötezer évvel ezelőtt is készítettek hóból, tejből, gyümölcsökből és fűszerekből kevert jeges édességet.
Az ember természetes vágya, hogy ne múljék el nyomtalanul. Valamit hátra akarunk hagyni, ami ránk emlékezteti az utókort. Üzenetet szeretnénk küldeni ismerősöknek és ismeretleneknek. Néha elég egy monogram, mellé egy évszám, esetleg valami illusztráció, egy kis figura, vagy például egy szív két névvel: egykori szerelmesek emlékezete. Az utca mindenkié, és ahol sokan megfordulnak, ott érdemes a nagyközönség elé tárni közölnivalónkat. A plakátokon kívül sokaknak elsőként nyilván a manapság mindenfelé felbukkanó, spray-vel készített graffitik jutnak eszükbe. Ennél azonban létezik egy sokkal régebbi módszer is az utcai közlésre: ez a véset, felirat a falra, a házakat borító téglákra.
Korábban néhány alkalommal már jártam a település előtt húzódó fenyvessel, vadrózsával és galagonyával tarkállt dombokon, aztán évek maradtak ki, és most örültem, hogy újra hallhatom a sárgarigó gyönyörű „huncut a bíró” flótáját, a vadgerlék búgását és a síp hangjára a bokrok között megszólaló fülemüle csattogását.
Tavasszal néhány alkalommal mindig ellátogatok ide, hiszen a sziget, különösen így május elején, egyszerűen gyönyörű. Teljes virágzásban állnak a hatalmas gesztenyefák, sárgán virít a bogláros szellőrózsa, a tisztások fehérlenek a rengeteg százszorszéptől, virágzik a bodza, és mindehhez jön az ültetett virágok tarka kavalkádja.
Különleges környezet adott helyet május 16–17-én a IV. Dunakanyar Motoros Találkozónak: a résztvevők ezúttal – hagyományteremtő szándékkal – Vác szépséges búcsújáró helyén, a Hétkápolna-kegytemplomnál vertek tanyát.
