Még énekelnek
Vörösbegy (Fotó: Bécsy László)

 

Helyesebben én mentem körbe-körbe a sétányokon, Tibor a tó partján felállított festőállványnál dolgozott, és mint mindig, ezúttal is egy igen szép kép került ki a kezei alól. Már reggel nagyon meleg volt, de a hatalmas fák árnyékában kellemesnek éreztük a levegőt. Meglátogattam két kedvencemet, a klímaház közelében álló öreg tölgyet, melynek törzskerülete, mint megtudtam, tizennégy méter, de éppen ilyen hatalmas az a platán is, amelyik a szigeten áll. A madarak még énekeltek. Folyamatosan csattogtak az erdei pintyek, daloltak a barátkák és a fekete rigók, és hallottam több sárgarigót meg vörösbegyet is. A fülemülék viszont már hallgattak. Csak egyszer költenek, fiókáik már rég kirepültek, a szülők, ahogy mondani szoktam, „szabadságon” vannak. Korábban énekükkel védték a territóriumot a szomszédok ellen, erre már nincs szükségük. Rövidesen vedleni kezdenek, aztán lassan készülődhetnek a hosszú és veszedelmekkel teli vándorútra.
A madarak erdőben és parkokban is szívesen keresgélnek az árnyékos sétautakon. Fekete rigók ugráltak előttem, de egy vörösbegy és több erdei pinty is az utakon kutatott táplálék után. Ismerek egy lezárt kis házikót, amelyet már teljesen benőtt a növényzet. A zöldből csak oldalnyílásos kéménye magaslik ki, amelyen pók szaladhatott vagy hernyó mászott, mert egy széncinege váratlanul odaröppent, felkapta, és már vitte is a fák közé. Rövidesen érni kezd a bodza, de a barátkák, úgy látszik, nem várják meg, hogy a bogyók feketére színeződjenek – néhány tányér már ugyancsak foghíjas volt. Menet közben egyszerre csak a hársvirágok édeskés illata ért el az orromhoz. Követtem az illatot, és rövidesen ott álltam a fa mellett. Tele volt sárga virágokkal és rengeteg zümmögő méhecskével. Látogatták a lepkék is, nappali pávaszemet és Atalanta-lepkét láttam repülni a fa körül. Még ott álltam, amikor a nagy füves tisztáson zöld küllőt vettem észre. A földön ült, és hangyák után kutatott. Kemény csőrével kis tölcsért vájt a talajba, és abban keresgélt hosszú nyelvével. Váratlanul egy másik zöld küllő szállt melléje, mire az első hangos „klü-klü-klü-klü” kiáltással elrepült. Azt hittem, hogy az újonnan érkezett kutatni kezd a már kivájt nyílásban, de rá se pillantott. Piros sapkás fejét felemelve figyelt néhány másodpercig, aztán ő is elrepült.
Eltérő utakon háromszor jártam körbe a parkot. Gyönyörködtem a hatalmas kőris-, bükk- és platánfákban, a sétányok mellett néhol virító bogláros szellőrózsákban, a tisztásokon a mindenütt fehérlő apró szulákban és a kis százszorszépekben. Mielőtt a kijárat felé indultunk, még egyszer végigtávcsöveztem a tavat. Az egyik sarokban kárókatona úszott, a szomorúfűz víz fölé hajló ágai alatt tőkés récék pihentek. Füsti fecske suhant a vízhez, kortyolt egyet, azután továbbrepült. Ő volt az utolsó madár ezen a szép kiránduláson.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..