Magyarok külföldön: Nagy Krisztián termelésmenedzser, Poole (Nagy-Britannia)

A nem egészen ezerlelkes Nógrád megyei faluból, Mátraszeléről származó harminckét éves férfi jelenleg termelésmenedzserként dolgozik egy dél-angliai tejüzemben. Hosszú volt az útja idáig.
2006-ban a szülők már nehezen tudták finanszírozni gyermekeik egyetemi tanulmányait, így hát az idősebbik, Krisztián elhatározta: munkát keres. „Elmentem egy állásinterjúra, jól is ment, egészen addig, amíg azt nem mondták, folytassuk angolul. Azt hittem, tudok angolul, de ekkor kiderült, hogy nem elegendő a tudásom. Lehordtak, hogy soha nem lesz rendes munkám, ha nem tanulok meg jól angolul. A kezdő lökést ez a keserű tapasztalat adta. Úgy döntöttem, hogy a barátomhoz, Imihez csatlakozom, aki éppen Angliába készült. Egy másik barátom, Gabi is velünk jött. Otthon persze háború tört ki, mert édesanyám nem igazán tudta elfogadni, hogy otthagyom a mesterképzést, és ráadásul messze leszek.” Ám nem telt bele egy hét, és Krisztián már el is helyezkedett, na és persze végül szállást is talált. „Egy ügynökség közvetítésével a Moy Park nevű, nagyjából ezerötszáz embert foglalkoztató csirkefeldolgozó üzemben kezdtem dolgozni, a nappalos műszakban, szalagmunkásként. Az volt a feladatom, hogy a törött csirkeszárnyakat kiválogassam az épek közül. Hideg volt azon a részlegen, fájt a hátam, és egy idő után úgy tűnt, mintha a szalag állna, és minden más mozogna körülöttem. De boldog voltam, hogy van munkám, és magam keresem a pénzemet.”
Krisztián hamarosan átkerült az éjszakás műszakba, és az lett a feladata, hogy nagynyomású mosóval, vegyszerekkel tisztítsa a gépeket, előkészítve azokat a következő napi termelésre. „Tíz új munkást vettek fel erre a részlegre, egy britet és kilenc külföldit. Közülük választottak ki két embert csapatvezetőnek. Mivel mindig is lelkes voltam, és beleadtam mindent, a brit mellett rám esett a választásuk. Ez volt az első mérföldkő a pályafutásomban.” Nem sokkal később Krisztián magasabb beosztásba jelentkezett. „A többfordulós interjút követően megkaptam a lehetőséget, hogy egy kétéves diplomás pályakezdő programban vegyek részt, amelynek során menedzserré képeztek, és a végén osztályvezetői pozíciót ajánlottak. Ám ez az időszak korántsem volt könnyű számomra. Mivel az angolom még mindig nem volt olyan jó, és nehezen értettem, amit a meetingeken a főnökeim mondanak, rengeteg energiát fektettem a nyelvtanulásba. Meg kellett élnem azt is, hogy más középvezetők hátba támadnak. Miért történik ez? – kérdeztem az egyik munkatársamat, mire ő azt válaszolta: mert túlságosan jóhiszemű vagy. Ekkor a gyárigazgató meetingre hívott, hogy megbeszéljük a jövőmet a cégnél. Elég közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem a munkámat. Úgy éreztem, nem tekintenek egyenrangúnak, és magamtól is azt kérdeztem: hogy jövök én ahhoz, hogy külföldiként megmondjam a briteknek, mit csináljanak az országukban? A megbeszélésen elmondtam, hogy úgy gondolom, még nem volt lehetőségem megmutatni, mire vagyok képes.” A fiút egy kisebb szalagra helyezték, mind­össze hat emberrel, de folyamatosan rekordtermelést értek el, így csakhamar egyre nagyobb feladatokat kapott. Közben egy projekten dolgozott, amelynek az volt a lényege, miként lehetne csökkenteni a kárba menő csirkehús arányát. „Prezentációt tartottam az ügyvezető igazgatónak, aki elmondta, hogy a projektemmel rengeteget spóroltam a cégnek. Mindenféle kurzusokra küldtek, és mivel anyukámnak megígértem, hogy befejezem a tanulmányaimat, jelentkeztem a Lincolni Egyetemre. Felvettek, és menedzsment szakon mesterképzést végeztem. Az egyik főnököm, Gerry ekkoriban azt mondogatta, hogy mivel képes vagyok döntést hozni, egyszer még sokra viszem.” Hamarosan munkát ajánlottak Krisztiánnak egy salátagyárban, és mivel szívesen kipróbálta volna magát új helyzetekben is, hat év után otthagyta a Moy Parkot. Nem egészen két évet töltött el ennél a cégnél, amikor is egy újabb, még jobb lehetőséget kapott. Egy fejvadász cég találta meg, így került a BV Dairy nevű dél-angliai tejüzemhez.
„Mindig szerettem a hazámat. Büszke vagyok arra, hogy ha azt mondom, Puskás, mindenki tudja, kiről van szó. Bárkivel is játsszon a magyar válogatott, mindig elhiszem, hogy nyerni fog. Amikor Londonban volt az olimpia, és néztem a magyarokat, még a könnyem is kicsordult. Sok olyan magyar él itt, aki elég rossz véleménnyel van Magyarországról. Nem értek egyet velük. Gyakran érzem, hogy haza akarok menni, mert otthon a legjobb, és a lángos is olyan finom, de már itt vagyok majdnem tíz éve, pedig csak egy évet akartam maradni. Bár a barátnőm, Agnese, aki Lettországból származik, hajlandó lenne eljönni velem Magyarországra, a helyzet bonyolult, hiszen voltaképp itt indult a pályám. Ugyanakkor, noha mindig becsületesen dolgoztam, és fizettem az adót, emigráns vagyok, és mindig is lesz egy kis akcentusom. És bár a választásokon tizenkét százalékot szerzett az egyik párt, amelyik azt hirdeti, hogy elég a rendszert egyébként sokszor kijátszó kelet-európai bevándorlókból, nekem még nem volt negatív tapasztalatom. Bárki, aki megkérdezte, honnan jöttem, és megtudta, hogy Magyarországról, örült nekem. Azt hiszem, hogy két hazám van: nagy-britanniai magyar vagyok.”
És ez a külföldön élő magyar történetesen a testvérem.