Nyolcvan perc futócipőben

„Ha nem változtatok, akkor így marad minden” – halljuk Martin (Ole Giæver, főszereplő és rendező) egyik első megállapítását a Magam ura című norvég filmben. Ekkor még nem derül ki, hogy min is kellene változtatnia: a monoton munkába járáson, a felületes emberi kapcsolatokon vagy a kényszerességen, ami az életét kíséri. Mindenesetre elindul a néző Martinnal, hogy a hétköznapok nyomora helyett maga is belevesszen az aktuális létkérdések és a skandináv táj végtelenjébe. Kilépéséhez Martin beszerzi a „szükséges engedélyt” feleségétől, lepattintja a sörözni invitáló kollégákat, fürkészőn egy utolsót pillant tévéző gyerekére, majd tovakocog a külvárosi utcán.

Mozog

Elfutni (magunk elől) nem újdonság a filmtörténetben: Forrest Gump sem tudott megállni, és Colin Smith (A hosszútávfutó magányossága) is futva próbált kitörni nyomorúságából. Martin vágya az életet felülről szemlélő sas perspektívája. Ehelyett azonban csak a kilométereket szeli, és ha kicsit sikerül elfelejtkeznie maga alkotta korlátairól, lelepleződik, sárba ragad a lába, vagy megbotlik egy kőben. De mielőtt mi is elfutnánk saját feltett és fel nem tett kérdéseink, elfojtott érzéseink, lebegtetett vágyaink elől, legalább egy „mozinyi” kísérletet tegyünk az őszinteségre. Kivéve azt, aki receptet, megoldást keres mások példájában, mert az itt nincs. Az házi feladat. Akár futás közben.

Lát

A férfiak – mondják – vizuális lények. Ha ez igaz, akkor a Magam ura férfifilm, amelyben színes, szagos, széles norvég tájak, vonzó északi arcok és formák teszik látványossá az amúgy inkább elgondolkodtató, drámával átszőtt skandináv mozit. Az operatőri munkának köszönhetően a néző szinte a főhőssel együtt érzi a hegyi tó hűsét, fut az Alphaville Forever Young című slágerére – végre felszabadultan –, és közben maga elé képzeli kisfia boldog tekintetét, felesége távolságtartó mosolyát. Mert Martin látja, ha egy nő kívánatos, ha egy béka sárga-fekete mintázata szép, vagy ha az őszi norvég erdő színes. Egyet nem lát: a szemébe néző tekintetet és a valódi kapcsolatok felé vezető (ki)utat. Apja, felesége, fia – előtte menetelnek a képzeletében, kizárólag a hátukat mutatva neki.

Hall

Radioheadet és Motorpsychót hallgatva, a péntek esti kávéban Baileyst kortyolva még szép volt az élet – gondolja Martin. Akkoriban úgy tette le az ember a munkát, hogy az este folyamán még „bármi lehetett”, másnap pedig egészen délig pihenhette ki a munka és a szórakozás fáradalmait. Futó főhősünk a madárcsicsergést, a patak zúgását, a természet zörejeit viszont képtelen hallani, közel engedni – csakúgy, mint szerettei hangját. Pontosan ugyanúgy, ahogy a felidézett gyerekkori emlékkép szerint az apja tette vele annak idején. Nekünk, nézőknek pedig nem érdemes mindezt a „skandinávok agyament pszichologizálása” kategóriába szorítani, egyrészt mert úgyse megy, másrészt mert még jobban fáj. Főleg, amikor újra előjön.

Érint

Mit teszek, ha meglátom az ajtóban a hazatérő családtagom? Legtöbbször folytatom a munkát, vagy fáradt mozdulattal megigazítom a szemembe lógó hajam. A legjobb esetben odamegyek hozzá, és megölelem. Martin nem öleli meg a családtagjait, és ez a kínzó vágy végigkíséri a nyolcvan percet a moziban. De megérint egy békát, saját magát, egy ismeretlent, a földet, a vizet és egy siheder fát. Ez is több a semminél. Kérdés, hogy mire elég.

Gondol

Aki nincs jelen, az gondolatban elvágyódik – szólhatna Martin vagy a XXI. századi ember mottója. Amikor valahol van fizikailag, akkor épp a telefonján bogarászik, gondolatban egy jachton ül, a tengerpartot szemléli, vagy valaki mással beszélget ahelyett, aki épp vele szemben van. Martin mozog, érint, lát és hall, de leginkább gondolkodik. Fejében kusza gombóccá gabalyodnak a fel nem dolgozott múltbéli fájdalmak, a jelen vágyai és a jövő teljes bizonytalansága. És mivel mindig valamire gondol, képtelen ott lenni, ahol épp van. Ez a Magam ura fájdalmasan emberi drámája.

Érez

A tó hűvösét, a nap melegét, a nedves alsóneműt érzi az ember a bőrén. A hiányok okozta űr fájdalmát, a hátat fordító családtagok okozta sebeket, a lelkiismeret üzenetét, a kényszerek szorítását már jóval kevésbé. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy nagyon is érezzük, mégis rendre megpróbálunk nem tudomást venni róluk. Mert úgy egyszerűbbnek tűnik az adott pillanat, vagy mert soha nem láttunk olyat, aki az érzései mentén (is) cselekszik, vagy mert tudjuk, hogy majd úgyis elmegyünk futni a vadonba, ahol senki se lát, ahol egy újabb lehetőséget kapunk arra, hogy másképp döntsünk, és ahol mindenki csak a maga ura.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..