Lelkiség

Görögkatolikus lelkiség

Az egyház az élet pártján áll. Az emberi életet nemcsak a születésétől, hanem már a fogantatásától kezdve szentnek és sérthetetlennek tartja. Mert a létrejött élettel – annak bármely stádiumában – célja van Istennek, és nem csupán néhány földi évtizedre, hanem az örökkévalóságra rendeli azt. Görögkatolikus egyházunk szeptember 8-án, Istenszülő Szűz Mária születése napján híveiben különösen is szeretné elmélyíteni ezt a tanítást.

A hét szentje

„Két néger már kihűlőfélben volt, közelebb a halálhoz, mint az élethez, szinte érverésüket sem lehetett észlelni – számolt be Claver Szent Péter 1628. május 31-én kelt levelében az előző napon az amerikai Cartagenába befutott rabszolgaszállító hajó utasainak helyzetéről. – Parazsat tettünk cserepekre, és a haldoklók közelébe helyeztük. Erre a parázsra illatszert szórtunk, amelyből két zacskóval is volt nálunk, és ezen alkalommal fel is használtuk. Ezután köpenyeinkkel betakartuk őket, nekik ugyanis nem volt takarójuk, és gazdájuktól is hiába kértünk.

„Az apostolok kérték az Urat: »Növeld bennünk a hitet «” – ezekkel a szavakkal kezdődik evangéliumi perikópánk. Az apostolok kérése bármelyikünké lehetne, hiszen hívő életünk nemegyszer épp azt tapasztaltatja meg velünk, mennyire kicsiny hitűek, sőt olykor mennyire hitetlenek vagyunk. A holdkóros fiú édesapja egyenesen így járul Jézus elé: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24). Földi életünk sorsfordító eseményei megannyiszor rávilágítanak arra, hogy hitünk nem befejezett tény, egyszer s mindenkorra elkészült „alkotás”, hanem egy minden áldott nappal újraszülető valóság.

Bizalom és töredelem – két nagyon fontos erő, amely minden Isten felé forduló ember szíve mélyén ott munkál. Ennek a kettősségnek ad hangot ezen a vasárnapon a szentmise kollektája:

Mindenható, örök Isten, te mindig többet adsz nekünk, mint amit megérdemlünk és kívánhatunk. Áraszd ránk irgalmadat, bocsásd meg mindazt, amivel lelkiismeretünk vádol. És amit szinte már kérni sem merünk, add meg túláradó atyai jóságodból.

„A vallásos ember nyitott kozmoszban él, s ő maga is »nyitott« a világgal szemben (…), részesül a világ szentségéből.” A vallástörténész, Mircea Eliade a középpontra mutat az iménti mondatával, s az új évezred ajtajában különös figyelmet keltő a megállapítása.

Együtt élni a világgal, a Teremtő mesterművével, nem csupán tudni, hanem érezni is köveit, fáit, vizeit, megszólítani az égitesteket: nem romantikus figyelmesség, érzékenység, ahogyan az angol és a német irodalomból kifénylik. Jóval korábbi századok erénye ez, egészen rendkívüli távlattal: Ferencé, akit Assisi büszkeségének nevezhetünk. Hegyek, erdők járója, „virágok birodalmát” szerelmesen szerető turista érzékeli őt, minden természetjáró „őrangyalát” igazán.

A biblia üzenete

Jé­zus az elő­ke­lő fa­ri­ze­us há­zá­ban a meg­hí­vot­ta­kat pél­da­be­széd­ben ta­nít­ja alá­zat­ra, ami­kor lát­ja, hogy vá­lo­gat­ják a fő­he­lye­ket: „Mi­kor la­ko­da­lom­ba hív­nak, ne ülj az el­ső hely­re…” Ma is ta­pasz­tal­juk la­ko­dal­mak, ün­nep­sé­gek al­kal­má­val, hogy az elő­ke­lőb­bek­nek át kell ad­ni az el­ső he­lye­ket; a sze­ré­nye­ket ilyen­kor nem éri szé­gyen. De itt nem csu­pán bi­zo­nyos ud­va­ri­as­sá­gi sza­bá­lyok meg­tar­tá­sá­ról van szó. A jé­zu­si alá­zat nem pusz­tán il­len­dő­ség dik­tál­ta sze­rény­ség, ha­nem a cím- és rang­kór­ság meg­bé­lyeg­zé­se, amely mö­gött a gőg és a má­so­kat el­nyo­mó tör­te­tés hú­zó­dik meg.

Szerzetesség és liturgia

A hét­fő haj­na­li zso­lozs­mánk a kö­vet­ke­ző kö­nyör­gés­sel ér vé­get:
„Add ne­künk, Urunk, ke­gyel­me­det, amely meg­előz ben­nün­ket, hogy he­lye­sen cse­le­ked­jünk, kö­ve­ti tet­te­in­ket, hogy ne hi­á­ba fá­ra­doz­zunk, föl­lob­bant­ja szán­dé­kun­kat, hogy jó­tet­tek­re lel­ke­sül­jünk, meg­ad­ja a ha­té­kony­sá­got, hogy mind­ezt vég­be is vi­gyük, Krisz­tus a mi Urunk ál­tal…”

Görögkatolikus lelkiség

Is­mer­jük Szent Pál köz­is­mert ta­ní­tá­sát: „Szün­te­le­nül imád­koz­za­tok” (1Tessz 2,17). Már az Úr Jé­zus is er­re buz­dí­tott: „Vir­ras­­sza­tok és imád­koz­za­tok” (Mt 26,41). A mér­ce te­hát adott: a le­he­tő leg­töb­bet kell imád­koz­ni. Vagy leg­alább­is jó len­ne ezt ten­ni. Min­den­eset­re mind a Szent­írás, mind az atyák ta­ní­tá­sa vi­lá­gos el­iga­zí­tást nyújt ezen a té­ren.