A töredelmes szív

A Teremtője előtt megálló teremtmény hangját halljuk, akit szükségletei, véges dolgokra irányuló, mégsem kielégíthető vágyai a Végtelenre nyitnak meg. Egyszerre szólal meg benne az evangéliumi vámos imája – aki saját kicsinységének és méltatlanságának tudatában, de Isten dicsőségére és irgalmára rácsodálkozva áll meg hátul a templomban – és jellemzi Jézus Atya iránti bizalma, az a bizalom, amelyre bennünket is meghív, amikor az ég madarait és a mező virágait állítja elénk példaként, vagy amikor Isten országáról mint a titokzatosan növekedő vetésről beszél.

Az imádkozó ember előbb-utóbb megtapasztalja erőfeszítéseinek határait, azt, hogy az üdvösség végső soron nem a mi igaz tetteinkből, hanem az Úr nagy irgalmából származik. A bennünk lakó, önmagát újra meg újra előtérbe toló farizeus szépen lassan átvedlik a háttérbe húzódó és Istent a középpontba engedő vámossá.

Bizalom és töredelem: a vasárnapi szentmise bevezető könyörgése már az ünneplés elején megmutatja, hogy akár közösségként, akár egyenként hogyan állhatunk meg egyre hitelesebben Isten előtt, milyen módon adhatunk teret számára a szívünkben, közösségeinkben.

Más szavakkal, de ugyanerre tanított Egyiptomi Makáriosz atya, amikor arról kérdezték, hogyan kell imádkozni:

Nem szükséges sokat beszélni – mondta az öreg –, hanem tárjátok ki kezeteket, és mondjátok: „Uram, ahogy akarod és ahogy tudod, könyörülj rajtam!” Ha pedig ellenség támad: „Uram, segíts!” Ő tudja, mi kell nekünk, és irgalmát nyújtja nekünk.