Bokájára Isten saruszíjat kötött

Életéről, utóéletéről sok tanulságot feljegyeztek. A Fioretti, ez a „szent olvasnivaló”, távol a korábbi, alacsony témákat feldolgozó anekdotáktól, a szórakoztatáson kívül abba a naivnak tűnő világba kalauzol, ahol csillagos-beszédes a természet, és teljességvággyal is eltölt, hiszen arról szól, akinek bokájára Isten saruszíjat kötött. Nem úgy volt-e Ferenc, mint a modern kereső? Csak ő, a Szegénység szerelmese, eljegyzettje mindig kész szívvel mondhatta volna ki a mai ember gyötrelmeit: „Megszállt a vágy rendezett sereggel. / Mindig gyötörte szívem valami: / a parttalan partot érni egyszer / s a mondhatatlant kimondani.” Kimondta az Appenninek erdeiben, s amikor Halál testvér köszöntött be hozzá ezernyi kedves pacsirtával, kedves madaraival. A Porcinkula mintha Betlehemmé válna, ahogyan a népi képzelet angyal- s madárdallal is benépesíti a barlangszállást, az új Születés helyszínét.

Sokszor felvillan az emlékezet rácsán az a XIII. századi miniatúra (Regensburgból), amely Rudolf Franznak a negyvenes években figyelmet keltő publikációja volt A misztika a népek műveltségében című művében. A képen Krisztust az evangéliumi tanácsok vonják keresztre: a Bölcsesség, az Irgalmasság, az Engedelmesség – melyeket ő életében hirdetett-gyakorolt. Jegyese, az egyház pedig lándzsát döf oldalába, hogy a kifolyó vért a Hit fogja fel abba a titokzatos kehelybe, amely aztán elindul útjára egészen a Megváltás Hegyéig. A néprajzi vizsgálat (Bálint Sándor kutatásai nyomán) hajlamos ezt a „kódexlapot” Szombathely ferences kolostorának freskótöredékéhez kapcsolni, sőt, a szombathelyi Kádár–Géfin-féle monográfia sem hagyja említés nélkül, viszont magyarázatot sem fűz az azóta már lemeszelt, a folyosón egykor látható képhez, amely a Szegénység, az Engedelmesség és a Tisztaság Szent Ferenc-i erényeit (latin) fölirattal hirdeti. Szöged nagy fiának igaza van, amikor megjegyzi: „Aligha kétséges, hogy a freskó egy kora középkori Krisztus- ábrázolás Ferenc személyére való átköltése… A Poverellót az evangéliumi tanácsok föltétlen követése meg a stigma kiváltsága miatt alter Christus (második Krisztus) néven is emlegetik.” Nagy-magyarországi szakrális drámai pillanatok (égi pör, freskórejtély) középpontjában Krisztus mártíromsága áll: az Emberfia nem csupán az emberi bosszú, gonoszság miatt szenved, hanem önként vállalja szeretetáldozatát a világért. Leopold Kretzenbacher az ikonográfiai megjelenítés mellett, amely Ferencet a kereszten mutatja, ezt a föliratot olvassa: „Igyekezzetek Szent Ferenc atyátokhoz és a szegénységhez, amely szült benneteket.” És ezt is: „Krisztussal együtt vagyok keresztre szögezve.” Ki ne gondolna ennek láttán Simone Weilre, a XX. század misztikusára és Pilinszky Jánosra, akik („együtt”) így elmélkednek: „Amikor a keresztény élet középpontjába helyezzük a keresztet, a halál és haláltusa e könyörtelen eszközét, igazában a teljes élet reményét szemléljük benne. »Tér és idő keresztjén függünk « (…) Mivel azonban e kereszt valóságos keresztünk, Jézus keresztje óta tér és idő nemcsak életünk, agóniánk és halálunk helye, de örök boldogságunk záloga is. Azóta a kereszt árnyékában és világosságában egész emberi létünk szinte minden betűje átértékelődött.” Hogy tudta ezt Ferenc – léte súlyával. Nem a test „reményével-kényelmével”, hanem lelkének madárröptével, s talán ezért tudott a madarak nyelvén, s jöttek el hozzá a „kicsi szárnyasok” az agóniában, mint égi angyalok.

A nagy művészet (Giotto s a többi) nem győz meditálni róla, az egyszerű népi verselő (Varga Lajos) pedig így ujjong: „Mint egykor Szent Antal szólott a halaknak / Úgy prédikált ő az égi madaraknak:/ Madarak, testvéreim! Köszöntelek titeket. / Áldjon meg az Atya, Fiú és Szentlélek!” A gondolat útján aligha válnak el azok, akik a Povarellóval szólnak. A benső tájak és erdők-mezők madarai nem azonosulnak-e vele, ha Ferenc jár a lombok alatt?

Áldott tulajdonságai voltak, értette a nyelvet, melyen a teremtés beszélt, a fájdalomra is öröm volt a válasza. Folyton egy fa ágán ült – a világ fölött. Az egyszerűséget testesítette meg. Ellentmondások közt lelte meg a lényegest. Senkihez sem tartozott, „csupán” Istenhez. Benne ölelte magához a világot, melyet ajándékul kaptunk.