Az engedelmességről

A Jézus mellett járó apostolok ugyanígy megérzik, hogy jóllehet van már a szívükben hit, annak növekednie kell. Jézus azonban furcsa módon olyan választ ad nekik, amely első pillantásra mintha nem egészen a kérésre felelne. Az engedelmes, az alázatos szolga képét mutatja fel, azét, aki mindent megtesz, s végül mégiscsak „haszontalan szolgának” érzi magát.

Miről is van itt szó? A hit Isten kegyelme és az ember szabad döntése. Ám a keresztény ember nem arról dönt, hogy miben szeretne hinni, milyen istenkép lenne számára vonzó, hanem arról, hogy felvállalja-e szabadon az Isten iránti engedelmességet. Az Úr elmondta a maga üzenetét, kimondta Igéjét – kész vagyok-e engedelmeskedni neki? Szent Pál ezt úgy fogalmazza meg, hogy gondolkodásunkban a hit által megújulva képesek leszünk „felismerni, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte, és mi a tökéletes” (vö. Róm 12,2). A hit tehát nem más, mint az ember felnőtt, érett, szabad, az isteni kegyelem által segített döntése arról, hogy értelmével és akaratával engedelmeskedik Isten szándékának. Ez a hívő ember „szellemi hódolata” az örök Isten előtt (vö. Róm 12,1).

A példázatban a gazda maga Isten, a szolga pedig a hívő. Amit hitéből fakadóan tesz, az nem önmaga felmagasztalása (lám, milyen jó keresztény vagyok!), de még csak nem is jogok szerzése Istennel szemben (én most már igazán megérdemlem az Isten áldását, valóban megszolgáltam!). A hitből fakadó cselekedet az engedelmesség áldozata, amiért semmilyen hálát, semmilyen köszönetet nem várhatunk el Istentől. Nekünk engedelmeskednünk kell, mert ő Isten, és csak ő Isten. Ám épp ebben az engedelmességben válunk végtelenül szabaddá, mert így többé nem a mi erőnk, a mi rátermettségünk, a mi sikerességünk lesz a mérce, hanem egyedül az ő kegyelme – ez a mérce pedig végtelen, irgalmas, és szeretet hatja át.