Lelkiség

Jézus találkozása a szamariai asszonnyal a kegyelem pillanata volt: a beszélgetés során a zsidó próféta az idegennek tartott és nem éppen erkölcsös életű nőnek felfedi messiási mivoltát, és arra indítja, hogy új életet kezdjen: „lélekben és igazságban” imádja az egy igaz Istent. Mert ő, mindnyájunk Atyja, nem a szamariai Garizim hegyén vagy a jeruzsálemi templomban lakik, hanem a szívünkben. Szent Ágoston erről így vallott: „Interior intimo meo, superior summo meo”, Isten legbensőbb énem lakója, de ugyanakkor túl van a lélek legfelsőbb csúcsán is. Nem kívül kell keresnünk – bár a szép teremtés, a csillagos ég is róla beszél, őt dicséri –, hanem lelkiismeretünkben, a belső végtelenben, mert ott lakik az Igazság.

Katekézis a liturgiáról

A katolikus egyház nagy gazdagsága, hogy a megkeresztelt hívők számára az Istenhez fordulás számos útját teszi lehetővé: az imádság elődeinktől örökölt gyakorlatai közül ki-ki az Istennel járt útjának megfelelően, vérmérséklete, családi, egyházi beágyazódása szerint választhat ezek közül. A szentségimádás különféle formái, a rózsafüzér imádság, a kilencedek, a keresztútjárás, a szentek közbenjárását kérő imádságok, de akár a családban végzett esti imák is mind a hit ösvényének fontos útjelzőivé válhatnak. Az egyes szerzetesközösségeknek, lelkiségi mozgalmaknak is megvannak a sajátos imagyakorlataik, de napjainkban egyre többen találnak rá a légzéssel és a Jézusima ismétlésével összekapcsolt csendes meditáció vagy a Lectio Divina közösségben végzett útjára is.

Többször megkérdezték már tőlem, hogy milyen felirat szerepel a papok nyakában függő kereszt hátoldalán. Ugyanis meglehetősen nehéz kisilabizálni a görög, illetve ószláv nyelvű liturgikus szöveget. (Igaz, újabban már nem kell feltenni e kérdést, mert valami oknál fogva megváltoztatták a feliratot, s egyszerűen az 1Tim 2,14 szövegét írják rá magyarul.) Minthogy görögkatolikus egyházunkban a nagyböjt harmadik vasárnapját „kereszthódoló vasárnapnak” nevezzük, érdemesnek látszik megválaszolni e kérdést, valamint rávilágítani az eredeti szöveg értelmére.

Katalin a korabeli egyház nagy alakjainak munkatársaként szinte észrevétlenül valósította meg az életszentséget. Svéd Brigitta és Ulf Gudmarsson negyedik gyermeke volt, 1331 körül született. Egészen fiatalon egy kolostorba küldték tanulni, majd tizenhárom éves kora tájékán férjhez adták Eggert van Kyrenhez, egy német nemesemberhez. Katalin férjével szüzességben, szigorú vallásos életet élt. Időközben megözvegyült édesanyja megalapította a Brigitta-rendet. Katalin elkísérte anyját Rómába, hogy a közösség elnyerje a pápai jóváhagyást. Az út során kapta a hírt: Eggert meghalt. Katalin a gyász idején írta meg svéd nyelven A lélek vigasztalása című művét.

Az irodalomórákon onnan lehetett tudni, hogy a bemutatott mű a diákokat megérintette, megérezték annak lelkét, lényegét, szépségét, hogy a megismerés spontán örömében – az ámulás csöndjéből ocsúdva – ki-ki a maga nézőpontjából kezdte megfogalmazni fölismeréseit. Ezek a meglátások aztán megtermékenyítően hatottak, s újabb és újabb felfedezéseket hívtak életre. Így kezdett föltárulni a mű a maga gazdagságában.

Így van ez az evangéliumokkal is. Mind a négy evangélista Jézusról szól, de más és más nézőpontból szemléli gyönyörűségét. Ugyanazt a misztériumot, ugyanazt a Jézust csodálják, de mást és mást látnak és láttatnak meg az ő kimeríthetetlen gazdagságából. Az anyaszentegyház sohasem kísérelte meg, hogy a négy evangéliumot egybegyúrja, hanem mint gazdagságot fogadta el a Jézus iránti szeretet szabadságából fakadó különbözőségeket.

Katekézis a liturgiáról

Egy, a XIX. század második felében készített teológiai tankönyvet lapozgattam a minap. Nagyon meghatott az az egyszerűség, amellyel a számomra ismeretlen szerző felteszi és megválaszolja a kérdést, miért tesz bármit is az egyház, mi a célja a szolgálattal, a tanítással, a liturgiával. A felelet benne foglaltatik a karácsonyi eseményekben, maguk az angyalok válaszolják meg a pásztorok előtt: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek” (vö. Lk 2,14). Az egyház tettei, sőt élete erre irányul: dicsőséget adni Istennek, megdicsőíteni őt, s az emberiség Istennel (és egymással) való békés egységén (sőt egyesülésén) dolgozni.

A virágkorát élő, a római katolikus hitben hűségesen kitartó Spanyol Birodalom sem maradt érintetlen a reformáció okozta társadalmi és spirituális változásoktól. A tridenti zsinat (1545–1563) rövid idő alatt újraszervezte az egész európai egyházat, ám hatása a világbirodalmak, így a Dél-Amerikában terjeszkedő Spanyolország távoli sarkaiba már nem ért el.

Szent Pál apostol keresztény hitünk lényegét fogalmazza meg nagyon találóan: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” (1Kor 15,14). Majd meggyőző erővel mondja: „De Krisztus feltámadt!” (ugyanott, 20). Ebből a meggyőződésből fakadnak a bizánci egyház liturgikus költészetében a feltámadási tropárok megénekelt és átelmélkedett szövegei. A nyolcadik hangú tropárunk meglehetősen rövid, ám annál lényegre törőbb tanítást tartalmaz. Mint az összes többi ilyen énekünk, ez is minden sorában szentírási ihletésű, de valójában csupán egyetlen tényleges idézet fordul elő benne. Ez az énekünk három részre tagolódik.