Kultúra

A Sziget és a „Szigetecskék”

Délelőtt tizenegy tájban, az ébredező vagy/és a reggelire koncentráló turisták között téblábolva még kissé tanácstalanul kerestük a Sziget-érzést. Először úgy tűnt, hogy itt mindenki várakozó állásponton van: már most az estére készül, és ebben nagyjából ki is merül a tevékenysége. De a Civil Szigeten aztán egykettőre magunkra találtunk, ott ugyanis legkésőbb délig mindenki „szolgálatba helyezte magát”. A képen a hajléktalan embereket segítő Menhely Alapítvány társasjáték-segédeszközzé átalakított kerékpárja látható.

Valaki azt mondta, hogy születésünk
pillanatában kezdődik meghalásunk.
A halál az élet része.
Ki tudja, hogy a Kreátor miért
ritkítja meg a nyájat.

Ha nagyon óvatosan
csak a külső réteget
vágod át,
a fa életben marad

Riasztóan régen történt. 1996 januárjában versekkel kopogtattam az Új Ember ajtaján, ahol illetékes szerkesztőként Parancs János fogadott. Huszonnégy éves voltam, tizenöt évvel jártunk Pilinszky János halála után. Az irodalmi élet különös játéka, hogy a lapnak a legendává nemesedett Pilinszky után ismét volt egy P. J. monogramú belső munkatársa, a szó kedvező értelmében vett házi költője, akire megmásíthatatlanul büszkék lehetünk.

Parancs János emlékezete

„óvom az élet esélyét,
őrzöm, amíg lehet a kételkedés jogát,
az isteni adományt, a szabad akaratot”

                                           (Parancs János)

Különös sorsa, különös tehetsége különös feladatra jelölte ki a hetvenöt éve, 1937. augusztus 30-án született költőt, Parancs Jánost. 1956-ban, a november negyedike után magyarok tíz- és százezreit újabb szétszóratásra ítélő, általános reménytelenség elől Párizsba emigrált. Nyolc esztendeig tartó küszködése közepette az itthon megáhított szabadság a „Fény városában” sem éppen a legelőnyösebb arcát mutatta neki.

A közreműködő: Ferencz Éva

Az igazi előadóművész – legyen szó bármilyen műfajról – számomra mindig médium, aki az előadása során kapcsolatba kerül az égiekkel, hogy lehozzon számunkra valamit a Földre. Egyféle szertartás ez… Ferencz Évát nem először láttam-hallottam énekelni. Minap a Litea könyvesboltba, Katona Pál, a Kaliforniából hazalátogató magyar költő kötetének bemutatójára hívták meg. Elhivatottságból, a jó vers iránti szeretetből vállalta a fellépést. Ferencz Éva volt az irodalmi műsorban „a műsor”. Egyszerű, fehér ruhában, régi, csángó szőttes övvel a derekán, sámándobbal a kezében áll közönsége elé. Majd felcsendül a dal: Édes hazám / Magyar hazám / Itt nevelt fel / Apám anyám / Itt ringattak a bőcsüben / E szép honnak szent ölében.

A 65. Locarnói Filmfesztivál ökumenikus díja

A locarnói filmekből és a köréjük épített kulturális, média- és gazdasági jellegű tevékenységekből, vásárokból, szakmai beszélgetésekből, sajtótájékoztatókból, életmű-bemutatókból összeállított filmes piac múlt vasárnap zárta kapuit. Idén részt vehettem a fesztivál történetében negyvenedik alkalommal öszszehívott ökumenikus zsűri munkájában. Amerikai, francia, olasz, svájci és német kollégáimmal a nyilvános szakmai vetítéseken végignéztük a tizenkilenc versenyfilmet és a más kategóriában bemutatott jó néhány játékfilmet. Mivel ez a fesztivál (sok más hasonlóval szemben) tartalmaz versenyprogramot is, így a nemzetközi zsűri mellett a fesztivál által meghívott, úgynevezett független zsűrik is adtak ki díjakat. Ezek egyike az ökumenikus zsűri díja, amely sokak szerint a filmkritikusok (FIPRESCI) díja mellett a legnagyobb tekintélyűnek számít.

Lábjegyzet egy klasszikus regényhez

A Quo Vadis egyik korai filmváltozatának kópiáját találták meg nemrég a XXIII. János pápa által 1959-ben alapított, több mint hétezer alkotást őrző vatikáni filmarchívumban. A Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz 1896-ban megjelent regényének világsikerét mutatja, hogy már 1902-ben (francia) film készült belőle, amelyet 1912-ben, majd 1925-ben újabb – még néma (olasz) – verziók követtek.