Mindig tiszta forrásból

Olyan kristálytiszta hangon, mint a pisztrángos patak vize. Énekek hazáról, Istenről. Archaikus imák Máriához, Jézus Krisztusunkhoz. Sok száz éve őrzött szövegek Domokos Pál Péter, Erdélyi Zsuzsanna, Kallós Zoltán gyűjtéséből. Őseink dalai. Regölés. Mégis, valami különösen mai, egyszerű, szinte azt mondanám, modern csengésben. Miért ne énekelhetnénk ezeket a dalokat nap mint nap ma is?


„A vallásos néphagyomány, az archaikus imádság eleink hétköznapi életének része volt. Mária-altatókat daloltak a gyermekeknek, halottaikat ősi imák éneklésével siratták el. Mióta azonban az utóbbi évtizedekben felbomlottak a kis közösségek, s az ember Isten trónjára akar ülni, háttérbe szorult az ima, nem képezi részét a mindennapjainknak. Ma már egyre inkább csak az anyagi dolgokkal foglalkozunk. És folyton ítélkezünk, pálcát törünk egymás fölött. Az Úrjézus nem ítélkezett. Azt mondta: »Menj, és többet ne vétkezz!« Bár meg tudnánk ezt szívlelni. És azt, hogy az ember a fizikai létét azért is kapta, hogy kezdjen vele valamit a közösség javára” – öntötte szavakba a művésznő hitvallását, amely minden egyes fellépésén újra és újra életté válik dalaiban.

A gyergyószárhegyi szülőktől fogant, de Szolnokon született Ferencz Éva meghallotta az intést. Így beszélt arról, hogyan vált élete meghatározó részévé a vallásos néphagyomány: „A családomnak köszönhetem. Édesapámnak, aki író volt, és sokat mesélt – s már hatesztendős koromban saját maga által értelmezett teremtéstörténetet mondott: »Minden kezdet kezdete Isten szeretete volt.« És édesanyámnak köszönhetem, aki csengő hangon énekelt nekem. Aztán a tanítóimnak, Domokos Pál Péternek, akinél valóságos egyszemélyes egyetemet jártam ki, s Erdélyi Zsuzsannának, aki folytatta Péter bácsi tanítását.”
Mégsem népdalénekesként, hanem színésznőként ismerték meg a nevét. Nemcsak Magyarországon, hanem Bécsben is. Ünnepelt szubrett volt, csodásan énekelt, táncolt – operettekben, vígoperákban.

„Amikor a legtöbben inkább kifelé igyekeztek az országból, 1987-ben, én hazajöttem. Megtaláltam az utamat az archaikus imádságok, a népi szentes énekek előadásával. Ezek a lélek legbensőségesebb pillanatait idézik fel, olyan csodálatos módon, ami csak Istenhez méltó. Hiszem, hogy múltbéli értékeink továbbéltetése nemcsak jobbá tesz, közelebb visz Istenhez, de nyelvünk, nemzetünk megmaradásának záloga is” – vallja Ferencz Éva.
Érzékeny lelkére, törékeny testére újabb csapást mért az Úr: két esztendeje a társát siratja. Belefogyott, belebetegedett. Hogyan tovább?
„Isten mindig tanít: a legnagyobb lecke az elfogadás. Akarom Uram, amit Te akarsz / Akarom Uram, ahogy Te akarod / Akarom Uram, amikor Te akarod, / Akarom Uram, mert Te akarod. Aki ezt szívből el tudja imádkozni, megtanulta a leckét. Most tanulom. És boldog vagyok, mert hívnak fellépni, szívesen megyek, s én, amikor énekelek, imádkozom” – mondta Ferencz Éva, aki legközelebb szeptemberben, a Szakrális Művészetek Hetén lép majd a közönség elé.