Kultúra

„Félt a haláltól, mert annyira szerette az életet. Mohón, a nagy művész minden vágyával, sóvárgásával tele… Őt az élet dédelgette, ha mindjárt küzdelmekkel tele is, de sütötte a siker napja és az általános és néha hivatalos elismerés is. Hogy szerette ezt a szép örömmel, küzdéssel teli világot! Hogy szerette a finom ételeket, és milyen sóvár szemmel nézett rám, amikor ebédkor a hús után egy kis murcit ittam! Ő nem ihatott, eltiltották a murcitól! Hát érdemes élni, ha murcit sem ihat már az ember? Ha nem járhat többé a kávéházba a festők asztalához, ha megszűnnek számára az érdekes női fejek, ha nem ehet már jó, magyaros ízű tokányt? A művészet is csak úgy szép, ha életízzel és illattal van tele.” Pásztor Árpád fotóművész vetette papírra e sorokat Egy arcképre című írásában, amely megrendítő szépséggel örökítette meg Rippl-Rónai Józseffel való utolsó találkozását. A fotográfus 1927 őszén kereste fel a kaposvári Róma-hegyi villa festőművész lakóját, hogy fényképeket készítsen a nagybeteg mesterről. A sárga falú ház ura – három agyvérzést követően – vélhetően tisztában volt azzal, hogy hamarosan egy égi műterembe költözik, s ezt érezte hűséges társa, Lazarine is, jóllehet: a végsőkig bíztak a csodában. Ám a csoda elmaradt.

Megjelent Ruzsa György Képes ikonlexikonja

A sokak által jól ismert Ikonok könyvének szerzője, Ruzsa György nemrég újabb munkával, a Képes ikonlexikonnal állt elő. Hiánypótló olvasmány született, olyan mű, amelyben az ikonokkal kapcsolatos orosz és görög alapfogalmak magyarázatait találhatjuk meg. Ruzsa elsőként próbál meg, ahol csak lehetséges, magyar szakkifejezéseket alkotni. Arra törekszik, hogy lexikonja ne legyen száraz és unalmas olvasmány, ugyanakkor a szakszerűség kívánalmainak is megfeleljen. Magát az ikont így definiálja: „Tágabb értelemben bizánci jellegű szentkép, szűkebb értelemben a keleti kereszténység táblaképe”, írja, vagyis olyan kép, amelyet elsősorban fatáblára festettek. Az ikon teológiai szerepére is kitér, így például hangsúlyozza, hogy az ikon az emberi test feltámadás utáni, megdicsőült állapotát elővételezi, és a szentek arcát és alakját lelkies finomsággal mutatja be.

„Valószínűleg mindenki téved, aki a mai operett-előadást a huszadik, pláne a tizenkilencedik század nosztalgikus lenyomatának tartja. A színpadi művek ugyan különböző korokban születnek, de az igényes előadások mindig érvényes jelen idejű üzenetet, életérzéseket hordoznak, s nincs ez másként az operett esetében sem. Igaz, nagyon sok bágyatag, muzeális jellegű, papírmasé és panoptikumfigurákban »gazdag« előadás született az utóbbi ötven évben, amelyek gyakran bővelkedtek ízlést és koncepciót nélkülöző viccelődésben, elavult díszletek között rikító ruhákban álmodozó és összevissza éneklő szereplőkben.

Az ember legalább kétszer az életben úgy érzi, menekülnie kell: kamaszkorában és élete delelőjén. A másfél hónappal ezelőtt bemutatott Arthur Newman világa megcsömörlött párosa, valamint a magyar mozikba nemrég megérkezett A nyár királyai tini hősei egyaránt lázadnak, mindkét esetben a konformizmus ellen. A különbség mégis hatalmas, s ez nem csupán az alaphelyzetben, hanem a filmek minőségében is megmutatkozik.

Joe (Nick Robinson) mérhetetlenül unja a felesége elvesztésébe belefásuló apját, külön élő nővérét és annak idióta udvarlóját. Elhatározza, hogy haverjával, Patrickkel (Gabriel Basso) egyszerűen elszökik, és a közeli erdőben saját kalyibát építve a maga ura lesz. A vállalkozás a kissé lökött Biaggióval (Moises Arias) kiegészülve könnyed kalandozásnak indul, ám közben felbukkan egy lány (Erin Moriarty), s ahogy lenni szokott, rendesen megkavarja a srácok lelkivilágát.

A nyári uborkaszezon végén, megbújva a világ nagy eseményeinek tengerében arról olvashattak a szemfülesebbek, hogy az utolsó falasák is megérkeztek Izraelbe. De hogyan kerül egy látszólag politikai hír egy kulturális mellékletbe? És egyáltalán, kik azok a falasák?

Kezdjük ez utóbbival. A falasák – a szó annyit jelent, hogy száműzöttek – etiópiai zsidó vallású feketék. Hagyományuk szerint Salamon király Sába királynőnél tett látogatása során nagyszámú kíséretet vitt magával. Sokan közülük ott is maradtak. Az ő leszármazottaik lennének azok, akik aztán az évszázadok során is megtartották zsidó szokásaikat. Magukat Bétá Észraélnek, azaz Izrael házának is nevezik. Ennek ellenére nem tudnak héberül, nem ismerik a Talmudot, viszont gyakorolnak olyan ősi szertartásokat, mint például az állatáldozat. Mivel az idők folyamán kisebbségben éltek, szokásaikba keresztény elemek is keveredtek. Papjuk a keszoch, aki fehér turbánjával külsőleg is igencsak eltér a rabbiktól. Mivel az 1950-es visszatérési törvény szerint minden zsidónak joga van kivándorolni Izraelbe, a II. világháború után komolyan felmerült a falasák áttelepítése is. Erre azonban tömeges méretekben csak az 1980-as években került sor. Ekkor a Mózes-akció során – melyet később a Józsué- és a Salamon-akció követett – több ezer etiópiai érkezett Izraelbe, nagy részük szudáni menekülttáborokból.

Szálinger Balázs az alkotás műhelytitkairól

Oktalanságnak tűnhet költőt faggatni, hiszen úgyis mindent elmond magáról: az igazi, az őszinte poéta „nyitott könyv”. Szálinger Balázs legutóbbi kötete, a 2012-ben megjelent Köztársaság sajátos triptichon, három műnem, a líra, a dráma és az epika eszközeivel elmondott, beszélgetésre sarkalló vallomás. A színmű pedig most önállósodik, az alkalomra megigazított darabot a napokban mutatja be a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulata…

– Az első, ami ötletként megvolt a könyvből, az évek óta tervezett dráma és témája, az ifjú Julius Caesar „célegyenesbe fordulását” megelőző kalózrabságos története. Jó lehetőségnek éreztem, hogy összehasonlítsak egy jogilag igen, de valójában nem működő államot, a késői római köztársaságot, illetve egy kívülről zűrzavarosnak tűnő, de a maga rendje szerint mégiscsak életképes kalózállamot, melyben megjelenik ez a fiatalember, aki valamit tanul vagy eltanul belőle. 2010-ben majdnem egy teljes évet Kolozsváron töltöttem, ahová már úgy mentem, hogy vittem magammal a római történelemmel foglalkozó könyveket, gondolván, hogy a drámát ott fogom megírni. Végül ez készült el később. Megkaptam az Örkény István-ösztöndíjat, ami határidőt szabott; a határidő pedig gyönyörű múzsa. Versek is gyűltek közben, már három éve nem jelent meg kötetem; aztán a drámaírás is hozott egy csomó új gondolatot, amelyekből ugyancsak születtek költemények. Végül a Magvetővel kitaláltuk, hogy Köztársaság címen jelenjen meg az elmúlt időszak termése, a líra a dráma és az epika egy kötetbe szerkesztve.

Száz éve született Robert Capa

„Mondd, te nem félsz?” – kérdeztem egy alkalommal Gárdi Balázs World Press-díjas fotóriportertől néhány évvel ezelőtt. Ő ma is rendszeresen tudósít a világ háborús övezeteiből. Afganisztánban készült sorozata 2007-ben két első díjat is nyert. „Amikor az ember veszélyes helyeken fényképez, elkapja a szenvedély, és nem nagyon törődik a félelemmel” – válaszolta kérdésemre.

Robert Capa, minden idők egyik legnagyobb hatású haditudósítója száz éve született. Rövid élete során öt csatatéren fotózott: a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a II. világháborúban, az első arab–izraeli háborúban és Indokínában. Ott volt Észak-Afrikában, 1944-ben Normandiában és Párizs felszabadításakor is.

A matematikus Szőkefalvi-Nagy Gyula (1887–1953) és a fizikus Morvay Ferenc (1886–1980) a kolozsvári egyetemen ismerkedett meg egymással. Mindketten matematika–fizika szakon végeztek, Szőkefalvi-Nagy 1909-ben szerzett középiskolai tanári oklevelet és doktorált is, Morvay pedig ugyanebben az évben fejezte be tanulmányait, de csak egy esztendővel később kapta meg a tanári oklevelet.

A képeslapon két postabélyegző is látható. Az egyiket feladáskor nyomták rá: Debreczen 909 SEP 20, a másikat érkezéskor: Privigye 909 SEP 21. A lap a debreceni piarista gimnáziumot ábrázolja, amelynek épületét 1903. szeptember 3-án avatták fel. Ekkoriban lett az iskola minisztériumi engedéllyel nyolcosztályos főgimnázium. Az intézmény ma Szent József Gimnázium néven működik – ugyanabban az épületben, a Szent Anna-székesegyház mellett, a Szent Anna utcában. Morvay Ferenc 1909 szeptemberétől tanított itt 1913-ig, majd 1914 és 1916 között.