Közel kell menni…

 

A Magyar Nemzeti Múzeum A játékos címmel rendezett nagyszabású kiállítást a világhírű magyar származású fotós (eredeti nevén Friedmann Endre) képeiből. Nemcsak fényképeket láthatunk, hanem sokféle tárgyat is, amelyek megidézik az akkori idők hangulatát, egy szerkesztőség légkörét. A tárlókban a kor legjelentősebb képes magazinjából láthatunk címlapokat és egész oldalpárokat is. Robert Capa ugyanis – akit itthoni barátai Cápának neveztek – az amerikai LIFE magazin tudósítója volt. Az 1930-as évek közepe a fotóriportázs hőskora volt. Ebben az időben már kiváló minőségben lehetett fényképeket reprodukálni az újságokban. A mélynyomás elterjedése következtében gazdagon árnyalt képekkel kínálhatták meg a nemcsak olvasni vágyó, de képekre is kíváncsi közönséget. A spanyol polgárháború volt az első „médiaháború”, vagyis az első olyan fegyveres konfliktus, amely szinte a nyilvánosság előtt zajlott. 1936–1938-ban újságírók, költők, írók, fotóriporterek sokasága érkezett Madridba, hogy a helyszínről küldhessenek tudósításokat az eseményekről. „A baloldali koktélpartikon megszokott nyitófordulattá vált a »Nem találkoztunk mi már valahol«?” – emlékezett Arthur Koestler, magyar származású angol író, aki maga is tudósítóként tartózkodott Spanyolországban.

 

A milicista halála Capa talán egyik legismertebb és legtöbbet vitatott fényképe – ezzel lett világhírű. Többször is nyilatkozta: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Ennél a fotójánál ezt aligha lehetne kétségbe vonni. Bírálói azt állították, hogy a jelenet beállított, és a milicista csak megjátszotta a halálos lövést. Mai szemmel nézve ez már aligha lényeges, sokkal inkább az a fontos, hogy elfogadjuk-e a kép háborúellenes üzenetét. Egy másik fotója drámai erővel jeleníti meg, amint az olaszországi hadjárat során nápolyi asszonyok fiaikat siratják. A templom előtt zokognak, miközben durván ácsolt koporsókban hozzák le a lépcsőn gyermekeik holttestét. Capa képei között kevés van, amely ilyen intenzíven személyes lenne, és egyik sem fejezi ki jobban a háború értelmetlen pusztítását.


 

Robert Capa ugyan haditudósítóként vált ismertté, de más műfajokban is alkotott remekműveket. Az 1940-es években képeket készített többek között Picassóról és családjáról, Hemingwayről, Henri Matisse francia festőről és Ingrid Bergmanról. 1947-ben John Steinbeck amerikai íróval a „vasfüggöny” mögé, konkrétan a Szovjetunióba látogatott. Egy alkalommal, a Herald Tribune fórumán elhangzott beszédében ezt mondta: „Az orosz embereket akartuk látni, velük akartunk beszélgetni, és őket akartuk lefényképezni, és nem voltunk kíváncsiak Sztálinra vagy a kettes vagy hármas számú nagy emberre – minket csak a milliók érdekeltek.”

 

1948-ban rövid időre hazatért Magyarországra, hogy képeket készíthessen az itthoni állapotokról. Romokat talált, és az egyre terjeszkedő kommunista befolyás nyomait. Az évtized végén, majd 1950-ben Izraelbe utazott. Ez egyszer nem a háborút akarta fényképezni, hanem a békét. De az ingatagnak bizonyult. Ezután ismét haditudósítóként dolgozott, és újra halálba masírozó katonákat s az elesettek koporsójánál zokogó családtagokat fényképezett.

 

A haditudósítókat gyakran elhagyja a szerencséjük, és maguk is háborús áldozattá válnak. Capa számára a végső állomás Indokína volt. 1954. május 24-én, Vietnam és Laosz határán vesztette életét. Két amerikai tudósító és egy vietnami sofőr társaságában ment autón a frontra, egy francia egységhez, amely Thai Binh irányába nyomult előre. Társait a dzsipben hagyta, s könnyelműen odavetette: „Előremegyek, majd vegyetek fel, ha beértek.” Néhány perc múlva találtak rá: egy akna kegyetlenül megcsonkította.

 

(A kiállítás 2014. január 12-éig látható a Nemzeti Múzeumban.)