A krisztusi koron innen és túl

 

Nem tartott attól, hogy a dráma jelentőségét veszti vagy háttérbe szorul ebben az összefüggésben?

 

– Más „bajok” történtek. A két időpont között, hogy kitaláltam a dráma címét, majd 2012 könyvhetére megjelent a kötet, olyan változások történtek az aktuális közéletben, hogy a cím hirtelen egészen mást kezdett jelenteni. De gondoltam, maradjon így, gyávaság lenne kihátrálni. A dráma talán egy kicsit visszább lépett emiatt… – de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre ma már elhagynék néhány oldalt belőle, ahogy a versekből is kiszórnék egyet-kettőt.

 

Térjünk vissza egy kicsit a történelem iránti érdeklődéséhez…

 

– Édesanyám történelemtanár, ebben nőttem fel. Gyerekként nem indiánregényeket, hanem történelmet olvastam történelemmel. Egyetemi éveimben jártam egy kicsit a jogra is, és a római jog „berántott”. Különösen érdekelt a történelemformáló Julius Caesar összetett személyisége. Izgatott, milyen lehetett az ifjú patrícius, szenátor Gaius, mielőtt megkezdte „programját”. Mikor és hogyan születhetett meg benne a korlátlan hatalom vágya?

 

A kötet mottója is a történelem ciklikusságára utal, arra, hogy emberi és politikai értelemben sincs új a nap alatt. Önt idézve: „Semmi sincsen, mi ne lett volna már egyszer, / Csak mindig új betyárokkal verekszel…” Egy múltat-jelent-jövőt magában foglaló parabola foglalkoztatta? Krónikás akart lenni, vagy inkább a jelen kritikusa?

 

– Ez egy ideig divat volt a kortárs költészetben, a csapból is hasonló versek folytak. Mára ez szerencsére elmúlt. Azonban jó apropót ad arra, hogy versben elmondhassam a véleményemet a minket érintő kérdésekről. A kötet igazi aktualitása azonban, hogy krisztusi korban vagyok, amikor az ember személy szerint is több korszak határán áll. Nem véletlen a krisztusi kor jelenléte a magyar költészet történetében. Számos szerző ebben az időszakban írta meg legfontosabb-legismertebb műveit. Van egy sajátos rálátásunk az életre: mi minden lehetek még, mi minden nem lehetek már. A családalapítással szembesültem a kérdéssel: mit tudok majd mondani, ígérni a gyerekeimnek? Amikor negyed évszázaddal korábban mi kezdtük el nézni a világot, az apám generációja valamit ígért nekünk. De nem az lett. Nincs Ausztria. Legkevésbé sem aktuálpolitikai értelemben mondom ezt. Egy vagy több nemzedék tétlenségéből fakad, hogy a korosztályom tagjai közül sokan külföldön próbálnak szerencsét. Egyéni életemben a „krisztusiból” fakadóan az első „összegzős”, besűrűsödött éveket tudom magam mögött. Amikor biológiai értelemben is megtapasztaljuk a változást, mert az ember először kezdi el érezni a lábát lépcsőzés közben. Ma úgy látom az apámat, ahogy a nagyapámat láttam annyi idős koromban, amekkora most a fiam. Most lett egyértelmű számomra, hogy a közösségi színtéren nem sikerült az a program, amelynek huszonöt éve nekiindultam. Voltak lelkes időszakaim; magánemberként nem vagyok szomorú. Mint költő a finom borút a nagyoktól kaptam, Janus Pannoniustól Zrínyin át ezt görgetjük magunk előtt. Alaptónusunk lett.


 

És milyennek látja mai irodalmi életünket, amelynek nemcsak résztvevője, hanem a kéthavonta megjelenő Hévíz című művészeti és társadalmi folyóirat szerkesztőjeként alakítója is?

 

– Szeretek nyüzsögni, de amikor valami l’art pour l’art a nyüzsgésről szól, azt nem kedvelem. Amikor nyitott, egymást szerető, egymás iránt érdeklődő emberekkel találkozom, az más, az izgalmas. Ha tényleg a fontos dolgokat tartjuk fontosnak. Szerintem az én dolgaimnál sokkal lényegesebb egy tanár, egy kőműves vagy egy szórványbeli pap munkája; az enyém „társadalmi hasznossága” nem mérhető mondjuk egy hídépítőéhez. Tizenöt éve csak azt teszem, hogy írok valamit, ami megjelenik, megdicsérik – vagy nem. Kijön egy könyv, amelyben vagy van állami támogatás- ösztöndíj, vagy nincs. Irodalmi lapokat néhány százan olvasnak itthon. Alapvetően tehát csak „rétegörömről” van szó. Persze a reformkorban vagy a Nyugat idején sem voltak tömegek a huszonéves költők estjein… Viszont vannak pillanatok, amikor az emberrel tényleg el tudja hitetni egy olvasó, hogy neki fontos, amit csinálok. Ilyen pillanatokat átélni, ez elmondhatatlan.

 

A versei sok mindent elárulnak, sőt kétségeit, a végességet is megfogalmazza. Mégis melyek az Ön számára a megkérdőjelezhetetlen, stabil valóságok, fogalmak?

 

– A család, a társ, az, ahonnan jöttem – földrajzi értelemben, a közösség, a „vélelmezett” hátország. Fontosak a barátok, még ha a legtöbb cserélődik is idővel…, a könyvek. És a mindezeket összetartó hit. Kétféle értelemben. Az említettekben és az ezek felettiben is hiszek, illetve hogy mindezek megmaradhatnak.

 

Visszafogottan, szerényen fogalmaz a hivatásával és az irodalmi szerepvállalásaival kapcsolatban. A kultúra azonban mégiscsak több, mint a „kevesek öröme”. Tétje van. Az önmagukon messze túlmutató remekművek mindig megborzongatják az embert „sugallmazottságukkal”…

 

– Ehhez az isteni hatáshoz „szerencse” kell! De tényleg létezik az élmény, amelyet ihletnek nevezünk. Korábban úgy gondoltam, hogy egy alkotói pályafutás során legfeljebb három-négy alkalommal fordulhat elő, de ez butaság. Tényleg megtörtént, hogy reggel az asztalon „találtam” egy verset, amely teljesen idegen volt tőlem. Felismerem, hogy én írtam, látom a papírokat, a kézírásom, a vázlatokat, de nem érzem, hogy „közöm lenne hozzám”. Én írhatom oda a nevemet, engem veregetnek vállon. Úgy érzem magam, mint egy médium… – vagy még az sem vagyok. Átjött valahonnan a szöveg, mintha idedobták volna, és éppen én kaptam el, hogy letehessem az asztalra. Szóval tényleg létezik ez az élmény. Egy alkalommal iszogatás közben az ihletről vitatkoztunk költő barátaimmal. Először persze a szón kezdtünk el rágódni: ki mit ért rajta. Sarkítsunk, határozzuk meg az ihlet fogalmát…! Határozott törésvonal alakult ki a van és a nincs között. De szerintem ezt az élményt az is ismeri – legyen jó vagy rossz költő –, aki szerint nincs ihlet; legfeljebb máshogy hívja. Amikor nem megcsinál, szótagra kiszámolgat egy verset, hanem jött. Kapta.

 

Persze sok erőpróbára, sok rossz versre is szükség van, hogy megszülethessen a jobb. Mint Karinthy Frigyes A cirkusz című írásában a „régen hallott melódia”, amelyet annyira szeretne előadni a hegedűs. Magáról a művészetről szól ez a kis novella. A rossz verseket is becsülni kell. Lehet, hogy valakinek az összes sikertelen próbálkozása az egyetlen jó irányába vezetett. És még az sem biztos, hogy megéri annak az egynek a megírását. De a rossznak is szerepe és jelentősége van.

 

Közeleg a Köztársaság bemutatója a Hevesi Sándor Színházban. Belevonták az előkészítésbe, kikérték a véleményét? Vagy hagyta, hogy a darab most már a maga útját járja?

 

– Babarczy László és Sztarenki Pál rendezi. Nagyon szeretem a próbákat, megrögzött próbára járó vagyok. Budapesten élek, az előadás pedig otthon, Zalában lesz, így sajnos nem tudok folyamatosan jelen lenni. Korábban átbeszéltük, értelmeztük a szöveget. Több dolgot változtattam a darabban, van, amit kihúztam, ugyanakkor új jelenetrészek is születtek, az egyik szereplő egy monológot kapott… A darab írásakor természetesen nem gondolkodhattam színpadban, ilyenkor a történetet látom, a szereplőket, viszonyaikat, viszonyulásaikat. Most, hogy bemutatják, értelemszerűen a színpadszerűség szempontjai a fontosak. És ki lehet békíteni ezt a kettőt. Sztarenki Pál előzetesen jó érzékkel alakította, rövidítette a drámát. A próbán hallgatva a színészek által betanult soraimat, kibukott jó pár értelemzavaró vagy félreérthető szöveghiba, amelyeket menet közben javítottam. Szerintem egy dráma sose készülhet el.

 

Végeredményben e bemutatás előtt álló, átdolgozott változatot tekinthetjük „véglegesnek”? Ha újra megjelenne a Köztársaság, már ez a változat szerepelne a kötetben?

 

– Mindenképpen e színpadi munkán edzett szöveget adatnám ki. Alapvetően költőként írtam drámát, poétai hozzáállással. Felolvasva, előadva, meghallgatva persze más a darab. Nekem kell kiszolgálnom a színház igényeit, és nem fordítva. Én ugyanolyan rangú résztvevője lettem a színházban zajló alkotói folyamatnak, mint a világosító vagy a hangmérnök.

 

Mit vár a bemutatótól? Mit szeretne, hogy mindenképpen „átjöjjön” az adaptációból?

 

– Egyszerű, három dolog: a történet, a miliő, a kor és a szereplő(k) viszonyai. De az üzenet valójában minden előadáson más lesz. Például a kalózvezér és Gaius (Caesar) hosszú beszélgetésén sok múlik. Én annyit szeretnék, hogy akik benne vannak, szeressék az elsőtől az utolsó előadásig, és ezt érezze a közönség is.

 

Kedvet kapott a drámaíráshoz? Esetleg a prózához is?

 

– Prózával nem foglalkozom. Kedves barátom, Cserna-Szabó András mondta többször: javíthatatlanul képtelen vagyok történetet írni – ami bizonyára a költő mivoltomból fakad. Viszont érdekelnek, és vannak olyan történeteim, amelyeken keresztül, lehet, hogy a történés nagyszerűségét nem tudom elhitetni, de a bennük szereplő karaktereket és gondolataikat igen. Az eszközöket persze a költészetből veszem hozzá. Két műfaj így biztosan megmarad számomra: a verses dráma és az epika.

 

Több drámatervem van, többek között II. Lajosról, Deákról, de akad egy családi história is a dédapám idejéből… Szeretnék egy vígeposzt is írni a Keszthely és Siófok közti elképzelt tengeri háborúról. És persze a versek, folyamatosan… Egyúttal szeretném elmondani: megtisztelő, hogy itt szerepelhetek, a nagyszüleim előtt ez lett volna az első interjú, amit komolyan vesznek.

 

Fotó: Kissimon István