Kultúra

Szűr-Szabó József, a karikatúra mestere

A karikatúra különleges helyet foglal el a grafikai műfajokon belül. Egyrészt mert művészkörökben sohasem fogadták el igazán, másrészt pedig mert a karikatúrarajzolás nem tanulható. Legalábbis a megszokott formában biztosan nem, művészeti iskolában sohasem tanították. Persze voltak rajzolók, akik mára híresek lettek, mint például a francia Honoré Daumier vagy a magyar Jankó János a XIX. században. Ők ketten azonban elismert festők is voltak a maguk korában. Egyáltalán a könnyű műfaj művelőit, a humoristákat, karikaturistákat mindig is a nagyközönség kedvelte legjobban.

A régi képeslapok közül elsősorban azok érdekelnek, amelyeken szülőfalum, Előszállás nevezetességei láthatók. Nagyon ritkán találok ilyet, ám tavaly az egyik online piactéren sikerült megvásárolnom a Magyar Fénynyomdai Részvénytársaság által kiadott egyik levelezőlapot, rajta két ELŐSZÁLLÁS 911 OCT 21 feliratú postabélyegzővel. A címzett és a feladó után nyomozva számos érdekességre bukkantam.

A körülményekhez érdemes tudni, hogy Előszállás hajdan a zirci ciszterci apátság legjövedelmezőbb birtoka volt, s Hagyó-Kovács Gyula jószágkormányzó idején élte virágkorát. Ma is áll az egykori, 1765-ben épített rendház, amely a mindenkori jószágkormányzó rezidenciája volt, s ami az államosítást követően állami nevelőotthonként működött, ám jelenleg sajnos üres. Omlik, foszlik, pusztul. Pedig nemcsak műemlék jellege miatt számíthatna több figyelemre, hanem a hozzá fűződő, talán nem csak az előszállásiaknak értékes (történeti) események miatt is. Jó volna, ha felújítanák a ciszterci rend tulajdonába visszakerült épületet, s valami új, XXI. századi feladatot találnának ki az illetékesek arra, hogyan is menthetnék meg e páratlan műemléket a következő generációk számára.

Egy elfelejtett évfordulóra

1944 februárjában lesz hetven éve annak, hogy a háborús Anglia sötét hétköznapjait már 1942-től bevilágító alt énekesnő, Kathleen Ferrier – a betegeskedő Astra Desmond helyetteseként – országos híresség lett. Azaz jóval több annál. Mert az 1912-ben, egy lancashire- i igazgató-tanító gyermekeként világra jött lány (civilben sokáig telefonoskisasszony!) szűk tízesztendei, a háború után már Hollandiáig és Amerikáig ívelő pályafutása nem egy hidegen tündöklő díváé volt, hanem a minden porcikájában természetes „Klever Kaff”-é ahogyan önmagát nevezte. Vagyis, a szigetország Okos Katicájáé.

Felszabadító érzés újra és újra végighallgatni Rátóti Zoltán Csodalépés című, 2013- as albumát, többek között azért, mert nyomát sem találni rajta a hazai színészlemezek többségét sújtó kimódoltságnak. Mert hogy is készül az utóbbi? Érdemes művészünk megannyi díj és elismerés birtokában gondol egyet, s úgy dönt, a színpad után a lemezipart is meghódítja. Vállalkozásához szerzőtársakat keres, ám hiába a biztató együttműködés, az énekhang ügyetlen, a dallam édeskésen felszínes, a szöveg pedig az urbánus művészvilág jól elkoptatott közhelyeit járja körbe.

Jókai Anna próbatételről, hiányokról, kapaszkodóról és küldetésről

Egy szociális munkás humánumával, alázatával, empátiájával s az írói szókimondás felelősségével beszélt nemrég hitről, szeretetről, születés és halál misztériumáról, létünk értelméről, örömeinkről és hiányainkról Jókai Anna. A huszonkét kötetes, „spirituális érintettségben” alkotó, Kossuth-díjas szerző A legkisebb is nagyobb nálunk címmel a kaposvári vármegyeházán rendezett konferencián humort és (ön)iróniát is bevetve nyitotta fel a somogyi szociális, illetve gyermekvédelmi szakellátásban dolgozókból álló hallgatóságának a szemét, s adott lelki megerősítést a mindennapokra.

„Amióta az eszemet tudom, mindig azért írtam, hogy ezt a meglehetősen nehéz sorban szenvedő, vergődő világot a magam szerény módján segíteni tudjam – kezdte előadását. – Nekem az irodalom nem öncélú bűvészkedés, szövegek ügyes egymás után rakása, még csak nem is érdekfeszítő történetek idegborzoló felvázolása, hanem motiváció: miként lehetne nagy szavak nélkül bátorítani az embereket? Arra törekedtem, hogy önmagamból kiindulva adjak támpontot; mégpedig úgy, hogy életünk végére megfogalmazhassuk: beléptem a létezés egy bizonyos pontján, és eltávoztam egy olyan ponton, amely talán magasabban volt, mint ahogyan megérkeztem.”

Endó Súszaku írói világa

Nemrég jelent meg Endó Súszaku (1923–1996) japán katolikus regényíró Némaság című híres regényének második magyar fordítása. Jómagam ugyanabban az évben születtem, mint Endó, és többször volt alkalmam vele találkozni és beszélgetni. Regényei milliós példányszámban keltek el Japánban. A japán olvasóközönség számára azért voltak különösen érdekesek művei, mert azokban keresztény témákat dolgozott fel. Japán lakosságának alig egy százaléka keresztény, és ezért az átlagos japánoknak a kereszténységről való ismeretük nagyon hiányos. Többször megtapasztaltam, hogy amikor japán ismerőseimtől megkérdeztem, tudnak-e valamit a kereszténységről, a legtöbb esetben az volt a válasz: „Igen, olvastam Endó Súszakunak ezt meg ezt a művét, és nagyon megtetszett.”

Csaknem két évtizede dédelgetett álmát váltja valóra az olasz származású amerikai rendező, Martin Scorsese, akinek A Wall Street farkasa című, a mozikban most futó filmjében nem kicsit sikerült túlpörgetnie a rá egyébként is jellemző verbális és tettleges durvaságot, persze-persze a művészi szabadság és hitelesség jegyében ütve nagyokat, de persze még inkább persze a célközönség moziba csábítása céljából randizva a pornográfiával. (Ebbe a pénzeszsákutcába fordult be mostanság Lars von Trier is A nimfomániás című, kétrészesre ügyeskedett munkájával.)

Szent Sebestyén-ábrázolások a Szépművészetiben

Iréne szinte egy sebész hozzáértésével kezeli Szent Sebestyént, amint a férfi bal combjából próbálja kiszedni a belefúródott nyílvesszőt. Nyugodt, kimért mozdulatokkal. Az embernek az jut eszébe, ha netán egyszer segítségre szorulna, vele is ilyen odaadóan bánjanak majd az SZTK-ban. Nicolas Regnier Iréne és szolgálója Szent Sebestyént ápolja című festménye a Szépművészeti Múzeum Caravaggiótól Canalettóig című kiállításán látható. Az 1630 és 1640 között készült kép monumentális mű, nemcsak méretével, hanem nagyszerűen kidolgozott realizmusával is hat ránk, anélkül, hogy elveszne a részletekben. A fiatal emberi testek – az érzékiséget sem nélkülözve – szívdobogtató látványt nyújtanak. A kései reneszánsz és barokk képekre jellemző finom anyagszerűséggel megfestett textíliákban, elomló drapériákban és egyéb bársonyos ruhaanyagokban gyönyörködhetünk Regnier alkotásán. A vészjóslóan sötét háttérből világítóan emelkednek ki a szereplők – a fehér az ártatlanságot, a piros a vértanúságot jelképezi. Sebestyén egy bíborvörös drapérián nyúlik el megadóan, miközben jótevője a nyílvesszőket operálja ki belőle, amelyek a kép jobb sarkában sorakoznak. A színek erős kontrasztja a vérpiros, a gyöngyház, a mályva és a zöldesbarna tónusok között a velencei festészet hatását mutatja.