Edvard Grieg kézírása Rómában
„Feljött már az esthajnali csillag”, nemcsak a népdalban, hanem itt, a hegy fölött is. Együtt áll a teliholddal. Fényötvözetek az égen. A nép ajkán Esthajnalcsillag a Vénusz, amely mindig közel áll a Naphoz, hol a nyugati, hol a keleti égbolton.
Ezt az állást látta tán bergeni háza ablakából, a zongorája mellől Edvard Grieg, amikor Lírikus darabjainak gyöngéd remekét, az Erdei csöndet komponálta – a tenger fölött.
Beszélgetés Debreczeni Tiborral
Nyugdíjazása után – már ismert drámapedagógus, rendező, előadóművész volt – kezdett tanítani a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskolán, és huszonhárom éven át dolgozott óraadóként. Most, nyolcvanöt évesen döntött úgy, hogy befejezi folyamatos oktatói tevékenységét. Még megjelentette tizenkilencedik kötetét, A kőrösi huszonhárom címmel, melyben élvezetes stílusban írja meg az eltöltött idő pedagógiai tapasztalatait. Debreczeni Tibor pályája nagy ívű, sikeres. Debrecenben, ahol tanár volt, ezreket nevelt, nemcsak gimnáziumi munkája során, hanem irodalmi színpadi rendezéseivel is. Ezerfős bérletes közönségük volt. Budapesten, a Népművelési Intézet metodikusaként nemcsak az amatőr színjátszás megújulását segítette elő, de felfedezte, magyarra adaptálta a drámapedagógiát, megírta az első műhelytanulmányokat és megjelentette az első drámajátékkönyvet. Majd megalapította a Magyar Drámapedagógiai Társaságot, és szerkesztette a Drámapedagógiai Magazint. Rendezőként pedig budapesti Vári Színpadával olyan előadásokat hozott létre, melyeket a magyarországi avantgárddal foglalkozó színháztörténészek is számon tartanak. Előadóművészként is jelentőset alkotott, Az öreg ácsot palira vették című összeállításával bejárta az ország kulturális intézményeit.
Szoborportré Lelkes Márktól
A karácsony előtti napoktól néhány hétig szabadtéren, az Operaház előtt állt Lelkes Márk Giacomo Puccinit ábrázoló mellszobra, amelyet az olasz zeneszerző születésének százötvenötödik évfordulójára Ókovács Szilveszter, a dalszínház főigazgatója rendelt meg a művésztől. A büszt időközben átkerült végleges helyére, a díszlépcsőházba. Megállásra késztetett… Az internetre felkerült képek alapján hétköznapi képmásnak látszott; a fotón – az orron és állon megcsillanó fény miatt – konoknak-keménynek tűnő bronzarc inkább csak az elvárható hasonlóságot mutatta, semmint az ideával való azonosságot. „Élőben” megszemlélve az alkotást azonban rá kellett hogy döbbenjek, szobrásztól nem láttam még ehhez fogható Puccini-portrét. Szemből és profilból nézve is pontos. Valódi. Elfogult vagyok a „modellel” kapcsolatban. Nehéz újat mondani róla; minden hangját ismerem… – mégis kimeríthetetlen.
Budapesti találkozás Ljudmila Ulickajával
Tavaly év végén, az ünnepek előtt járt hazánkban újra az orosz írónő, Ljudmila Ulickaja. Új könyvének, az Örökbecsű limlomnak a bemutatójára érkezett Budapestre. Beszélgetőtársa magyar fordítója, a kiváló russzista, Goretity József volt. Az alábbiakban felidézzük a tanulságos este néhány gondolatát.
Kiderült: a Gutenberg-galaxis sokszor emlegetett (és persze vitatott) végéhez közeledve, a Paulo Coelho-féle közhelydömpingben, a Szepesi Nikolettek toronymagas eladási listáin túl egy mai orosz szépíró is képes megtölteni egy hatalmas mozitermet. Egyszerű, kissé fáradt asszony foglal helyet a színpadon. Fáradtsága nemcsak az utazásnak, hanem valószínűleg a tavalyi kemoterápiának és a halálos kórral való küzdelemnek is betudható. Szavai azonban tiszták, gondolatai élesek, tekintete okosan barátságos. Ulickaja nem guru. Mer nyitva hagyni kérdéseket, és mer kételkedni. Nem vágyik követőkre, de vele együtt gondolkodókra igen.
Észak és dél harca koreai filmekben
Kivégzésekben végződő politikai tisztogatás, atomháborúval való fenyegetőzés, óriás munkatáborok, éhezés és szegénység. Ezekről hallhatunk a híradásokban, ha Észak-Korea a téma. A déli országrészről ugyanakkor sokkal kevesebbszer esik szó. A leginkább akkor, ha nagy lelkesedéssel valamelyik dél-koreai cég magyarországi befektetéséről számolnak be a médiában. Tavaly volt hatvan éve, hogy abbahagyták a koreai háborút – békét ugyanis máig nem kötöttek a szembenálló felek. A megosztottság ugyanakkor még régebben kezdődött, hiszen már a II. világháború után kettévágták a félszigetet, nagyjából ott, ahol ma is húzódik a határ a két állam között.
Vulgárpszichológiai okoskodás vagy mély emberi tapasztalat-e, nem tudom, de igaz: a túlcukrozott édeskedés mögött rendszerint valamilyen szomorú titok lappang. S mivel a rejtélyt őrző nem egykönnyen hajlandó „feladni” magát, nagy empátiával kell közelednünk felé. Tulajdonképpen ezzel próbálkozik a Banks úr megmentése című film, amikor egy legendás gyerekkönyv felcukrozásának történetét meséli el.
Fehér Béla a magyar történelem nagy kérdőjeleiről
Regényéből, a Kossuthkifliből sláger lett, és tévéfilmsorozat készül belőle, ő mintha mégsem adna sokat a népszerűségre. Könyvében magyar sorskérdésekkel foglalkozik, mégis csúfondáros, heccelődő a hangvétele. Íróként határozott, szóban viszont sokszor fogalmaz bizonytalanul.
– Újra meg újra leszögezi a Kossuthkiflivel kapcsolatban, hogy nem történelmi regény. Miért tartja annyira fontosnak ezt hangsúlyozni? Milyen szempontból lenne egészen más, ha történelmi regénynek írta volna?
– Bosszantott, hogy történelmi regénynek kiáltották ki. Amúgy nem lenne szégyen, ha az lenne, de a Kossuthkifliben valójában másodlagos a történelem: „csupán” a történetem közege. Nem az iskolai történelemkönyvekben tárgyalt eseményekre, például hadműveletekre fókuszáltam ugyanis benne. Ha történelmi regényt írtam volna, az sokkal jobban hasonlítana mondjuk a Háború és békéhez, amelynek komoly mondanivalója van magáról a történelemről is.
Reneszánsz rajzok és metszetek a Szépművészeti Múzeumban„Rafael ez, kinek a Természet félte hatalmát. Tudta: legyőzi, míg él, s holtan a sírba viszi.” Ez a felirat olvasható Raffaello Santi (1483–1520) kőszarkofágján a római Pantheonban. Amikor ott jártam, bámultam ezt a koporsónál alig nagyobb, egyszerű síremléket. Semmi felhajtás, sehol egy felesleges díszítés, mintha tudatosan kerülték volna a hivalkodást. Körülötte a teremben monumentális síremlékek gazdag architektúrával, szobrokkal hívják fel magukra a figyelmet. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen nagy művésznek nagyszabású emlékhelye van. De az igazi értékek nem a külsőségekben keresendők. Ars longa, vita brevis: az élet rövid, a művészet örök – tartja a régi latin mondás. Ma is turisták ezrei csodálják a múzeumokban Raffaello alkotásait.
