Vezeklés esernyővel

Főbb szereplőink: a hűvös, már-már kibírhatatlanul rigorózus angolság, illetve a folyton intimpistáskodó, laza amerikanizmus. Pontosabban: Pamela Lyndon Travers, a Mary Poppins-regények írója (Emma Thompson) és Walt Disney, az általa létrehozott tömegszórakoztató birodalom feje (Tom Hanks). A tét pedig egy ígéret betartása, illetve kettőé, ám a második el sem hangzik, létére csupán következtethetünk…


 

John Lee Hancock legfrissebb, Oscarkompatibilis filmjében a színészek játéka okozza a legnagyobb élményt: Tom Hanks jó adag öniróniával, ám szeretni való figuraként ábrázolja a nagy amerikai mesegyárost, Emma Thompson pedig egyenesen frenetikus a karót nyelt, minduntalan kötözködő vénkisasszony szerepében. Karaktereik összecsapása még 1938-ban, négy évvel az óriási sikert aratott Mary Poppins megjelenése után kezdődött: Disney a megfilmesítési jogokat szerette volna, ám Mrs. Travers nem kért a musicalváltozatból. Húszévi kitartó ostrom után végül mégis elutazik Los Angelesbe, hogy egyezkedjen az adaptáció megvalósulásáról.

Filmünk az alkotói folyamat mulatságos epizódjain túl egy másik szálat is bemutat. P. L. Travers gyermekkorának képei jó ritmusban villannak össze a jelenbeli cselekmény fordulataival, s a titkok lassan feltárulnak. Nincs kétség, Mrs. Travers elfojt, Disney pedig kompenzál, s a drámai csúcsponton talán épp ez, a múltbéli trauma közös élménye által értik meg mindketten, hogy Mary Poppinsnak miért kell életre kelnie a filmvásznon is: míg ők csendben vezekelnek, a világ önfeledten szórakozik a fergeteges táncbetéteken és a habkönnyű történeten.

Nem kell azonban túlzott komorságra számítani: a Banks úr megmentése elegánsan idézi meg a könyvet és a legendás filmet, tempója kellemes, humora kacagtató. S ahogy a Disney-filmek általában, szépen hazavihető tanulsággal is szolgál: ha nem tudod elviselni a valóságot, szépítsd művészetté. Vagy cukrozd musicallé (vulgárpszichológia ide vagy oda).